Hirdetés

A feredés

A feredés – Csokonai Vitéz Mihály

Ni, szemeim! idenézzetek!
     Ni, a rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
     Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
     Hogy öszveverõdtenek.
Illatozó bíborának
     Pompái elszóródának:
     Némelyek, ím, elterûltek
     A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengõ
És játszadozva kerengõ
     Zefíreknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
     Hol öszvevonúl, hol dûlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
     Majd rettenve vak gödrébe
sûlyed:
Tán biz istent láttatok?
     Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
     Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

     Ti pedig, szemeim, ti lesve
vigyázzatok,
     Mit akar ott az a ti szép
nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
     Maga indúl: most már nézzetek!
     A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
     Vajha láthatnátok, mely szép
     A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
     Mint reszkettek?
     Mint meredtek?
     Mint fellobbanátok?
     Már kipattannátok,
     S tán golyóbiskátok
A nézés tövébõl kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
     Visszanézett az én galambom,
visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
     Ah, mint dobog szívem belõl!
     Ah, mint olvadok mindenfelõl!
     Isten! egek! jaj, elfogyok!
     Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, õtet, õtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
     Irígylem e vidékeknek ezt:
     Hogy látják, ami engem öl s
éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
     De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
     S mely lebeg meztelen Évám
édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
     Miként pirosolnak,
     Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
     Amelyeket fõhajtva
     És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok. –
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhõje alatt
     A szerelmes zefírek mint
enyelegnek:
     Ah, ezt mint irígylem e játszi
seregnek!
Némelyik szép lábára tekergõzik,
Egyik kies mellye alá rejtõzik,
     Másik márvány oldalára
könyököl:
     Ah, a szerelemféltés, ah, majd
megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettõssé teszi ezt a gyönyörû képet,
     A hízelkedõ habok hozzá mint
tódúlnak,
     S farkok-csóválva lábához
símúlnak.
Vetélkednek, az elsõ melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.

     Már szárait,
     Már térdeit,
     Már combjait,
     Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
     Ha feljebb viszitek vizeteket,
     Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megõltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
     Vajha én most, vajha egy hab
lennék,
     Én is szerelmes testén pihennék.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!