Hirdetés

Ízis és Oziris

Ízis és Oziris – Csokonai Vitéz Mihály

     Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Melyért jobbágyi a napban
Ábrázolták ki képét;

     Ízis pedig, ki õvele
Volt népe jóltevõje,
Hold lett, – a szegény munkásnak
Édes megenyhítõje.

     Mind a kettõ hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettõnek a neve:

     És amely óltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

     S ekként Oziris és Ízis,
Égyiptom két istene,
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.

     Boldog pár! amely népének
Hasznáért így fáradott
S tisztelt emlékezetével
Bétõltött sok századot,

     Mely nemcsak a tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A bõlcsek templomába. –

     Boldog pár! sokat kerestem
Párodat a világban,
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.

     Ozirisre ráesmértem
A napnak címerérõl,
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettõre nevérõl.

     De fõképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.

     Megesmértem és az Ízis
Templomába bémentem,
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.

     Már ma Ízis templomának
Nincs ugyan semmi nyoma,
De van a bõlcsek szívében
Ízisnek még temploma:

     Ez az, mely egyaránt nézi
A személyt s az érdemet,
Ez az, mely papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.

     E templomba mentem én be,
Zengvén innepéneket;
S ímé-ímé, ott találom
A somogyi szépeket,

     Kik rózsákkal koszorúzva,
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a szépnemnek
Óltáránál sorjában.

     Mézes szájokon angyali
Hanggal csengett az ének,
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.

     Én is tehát, ki idvezlém
Elõbb fõispányomat,
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgõ lantomat: –

*

     Ím, kegyelmes grófné! szemben
Lehetünk ismét veled,
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.

     Te zendíted meg nevedre
A másként néma lantot,
Az ég angyali képedre
Oly mosolygón pillantott.

     Te vagy a hold, ki napunkkal
Újonnan feltetszettél,
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt óltárt érdemlettél.

     Te vagy, aki e megyének
Tûndökölsz határába,
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.

     Idvezlégy, szép istenasszon!
Újra zengem, idvezlégy!
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

     Úgyis most lettek Somogynak
Legtûndöklõbb napjai,
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.

     Oziris szép Ízisével,
Lám, együtt fényeskedik,
A hold a nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.

     Sõt véle jár új fényjében
A Hesperus csillaga,
Mely hazánk setét egében
Bõ súgárt hinthet maga.

     Sõt feltetszett két új
fényünk
E kellõ plánétával,
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.

     Mindezeket te szerzetted,
Ég asszonya! minékünk,
Melyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.

     Hálával is fogadjuk el
Egünkre-jövésedet,
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.

     Alig vártuk el, s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Óh te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.

     Örvendjük, hogy bikkligetünk
Megnyert, óh szûz Diána!
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
Festetics Juliána!

     Ím azért mind lehajolván,
Fejet is hajtunk mélyen,
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!

1798. július 7.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!