Hirdetés
Hirdetés

Déli aggodalom

Déli aggodalom – Csokonai Vitéz Mihály

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegõég s hevûl;
Felfortyant az egész természet merevûl.
A lankadt arató ledûl izzadt fõvel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erõvel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hûs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérõdzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgõ prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskõ ugrál pattanó lábain
A hévtõl elaszott fûszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elõl félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellõk is:
Eltikkadtak a nap hevétõl tán õk is.
Csak némely enyelgõ Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengõ szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelõször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétõl felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam:
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra õtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs, kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedbõl,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedbõl.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris-szívhez illõ érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem íly szörnyû tûzben nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy, vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán… Mit gondolok! Balgatag szózatok
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tûz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esõzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott õ a legfõbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek…,
Félre az eszembõl, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még õt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Elõtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és… Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tõle nem nyerhettem,
Eltûnt, én egy néma kõnek reménykedtem.
Vad szûz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szûlt téged, óh fene!
Tán e nimfádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alektó vad szívét ûltetted.
Vesszetek! Vesszetek!… Mit mondok! Óh, talám
Mindkettõt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba.
Itt ûlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!