A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az Egyesült Államok

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3850
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-16 Küldd tovább
  Letöltés
A hihetetlen gyors fejlődés legfeltünőbb az Egyesült-Államokban. A politikai megszilárdulás azonban már némileg lassabban ment végbe, mert az ismeretes “rabszolgaháború” befejezése után körülbelül két évtized telt el, amíg az Egyesült-Államok véglegesen konszolidálódhattak.

A nagy harc a déliek és északiak között tudvalevőleg az északiak döntő győzelmével végződött. A győztes északiak azután mintegy húsz évig uralkodtak – ha lehet ezt a kifejezést használni – a délieken. Vagyis a republikánusok pártja maradt fölényben, amely a kedvező helyzetét körülbelül 1885-ig alaposan ki is használta, nem riadván vissza semmiféle erőszakosságtól, ha arról volt szó, hogy vagyoni és hatalmi előnyöket csikarjon ki. Maga az eszme, amely a feketebőrűek társadalmi és politikai felszabadítására szorítkozott, már régen sárba volt rántva. Az eszme ugyanis csak addig volt jó, amíg nem került sorra a hatalom és a zseb kérdése. Amint pedig a déliek le voltak győzve, az északiak a javukra kínálkozó helyzettel visszaéltek nemcsak a humanizmus, hanem az állami okosság kárára is. A felelősség súlyát persze nem lehetett sem egyesekre, sem egyes politikai pártokra tolni, de annyi bizonyos, hogy a “felszabadító” háború nagyon is rossz gyümölcsöket termett. Az a hirtelen keletkezett előnyös uralmi helyzet, amelybe az északiak jutottak, elkapatottakká tette őket és sok tekintetben meggondolatlanul igyekeztek kihasználni a kínálkozó alkalom előnyeit. A déli államok úgyszólván prédái lettek az északi államok mindenféle politikai vállalkozóinak. Az északiakat a felszabadult négerek tömege segítette. Az erkölcsök elvadulása rettentő példákat mutatott.

Amikor pedig Grant Ulisszesz (1899-1873), a felszabadító háború népszerű, győztes vezére a négerek hathatós támogatása mellett az elnöki székbe jutott, a korrupció és politikai erkölcstelenség mindenféle faja és változata elérte a kulmináló pontját. A közigazgatás minden ágazatában, igazságszolgáltatásban s pénzügyi téren is a lélekvásár, a vesztegetés, sápolás, zsarolás és százféle formáju nepotizmus ült orgiákat. Aki tisztességtelen úton vagyonhoz, pozícióhoz akart jutni, annak nyitva állott az út, mert Grant elnök sokkal jóhiszeműbb volt, semhogy a helyzet szörnyűségeit meg tudta volna látni. Valóságos szövetkezetek jöttek létre az állam és a közélet kiszipolyozására. A dollár vándorolt, a szavazatokat vásárolták és olyan erkölcstelenség kapott lábra a társadalmi és politikai életben, aminőre csak a római császárság hanyatlása idejéből ismerünk példákat. Még jobban fokozódott ez a felfordultság, kapcsolatban a legdurvább uzsorarendszerrel, amely mellett a déliek bűnei valósággal eltörpültek, amikor Grantot másodszor (1873-1877) választották meg elnöknek. Végre is ennyi visszaélés, politikai elfajulás megteremtette a javító mozgalmat, amelynek az volt a célja, hogy a “polgári állami szolgálat”-ot reformálja és kiküszöbölje onnan az elharapózott korrupciót. Ennek a mozgalomnak hívei “szabadelvű republikánusok”-nak hívták magukat és akkor nyerték az első győzelmet, amikor Hayes Rutherfordot választották meg elnöknek (1877-1881). Ez az elnökválasztás jelentette az üdvös reformok s a déliek és északiak kibékülésének kezdetét.

Most már azonban ez az úgynevezett demokratikus irányzat kezdett tért hódítani és úgy látszott, hogy a déliek ismét meglehetős befolyásra tesznek szert az államigazgatásban. Ugyanekkor kezdődtek a nagyszabású munkásmozgalmak is. Garfield James elnökké választását 1881-ben a republikánusok már csak nagy küzdelem árán tudták keresztülerőszakolni. Garfield mellett a pánamerikanista Blaine lett az államtitkár. Ezek után a jóhiszeműek, akik immár megcsömörlöttek a gazságok, csalások és erőszakosságok hosszú sorozatától, abban a téves hitben voltak, hogy az állami és társadalmi purifikáló munka kiváló eredményeket fog felmutatni.

Ámde azok a hivatalból megindított bűnperek, amelyek a fentebb vázolt gyalázatosságok kiírtására vonatkoztak, teljesen elposványosodtak. A vádlottakat sorra felmentették vagy bizonyíték hiánya címén beszüntették ellenük az eljárást. Garfield James elnök személye ekkor már mindazoknak, akik nem tudtak eleget harácsolni, útjában állott és egy ilyen elvetemedett ember revolverből rálőtt az elnökre, aki megsebesült ugyan, de meg lehetett volna menteni az életnek, ha a járatlan amerikai orvosok felületes kezelése nem mérgesíti el az áldozat sebét. Garfield 1881 szeptember 19-én nagy kínok között meghalt. Garfield utóda Arthur, az Unio alelnöke lett.

Arthur elnöksége alatt a közszolgálat reformálására megindult mozgalom annyira megnövekedett, hogy Blaine államtitkár, a régi republikánusok híve, az új elnökválasztáson megbukott s a demokrata párt jelöltje, Cleveland Grover jutott az elnöki székbe (1885-1889). Cleveland elnöksége a republikánus pártnak s ezzel együtt a korrupció uralmának bukását jelentette. Ha talán nem is lehetett azonnal minden téren, minden vonalon a legtisztességesebb közállapotokat teremteni, legalább meg volt adva a lehetősége és módja a leggyökeresebb reformoknak. Cleveland ritka becsületességgel fogta fel a hivatását és elnöki hatáskörében mindent elkövetett, hogy az Uniót a belső megrázkódtatásoktól megóvja. Szívós harcot indított az elharapózott korrupció ellen, amely különösen az állami szolgálat terén burjánzott fel. Hogy a folytonos rendszerváltozásoknak elejét vegye, törvényt hozott arra vonatkozólag, hogy amennyiben az Unió elnöke és alelnöke hivatalos idejük letelte előtt meghalnának vagy szolgálatképtelenekké válnának, az elnökség sor szerint a szövetséges államok kormányzóira száll át. Arról is gondoskodott Cleveland, hogy az indiánok számára fenntartott területeket a földre éhes kalandorok ellen megvédelmezze. Clevelandnak azonban komoly gondokat okozott a gazdasági és társadalmi téren mutatkozó egyéb jellegzetes elfajulás is. Említettük ugyanis, hogy az Unió lakossága hihetetlen módon szaporodott, nemcsak a születések, hanem még inkább a tömeges bevándorlások révén.

A lakosság aránytalan megszaporodása természetesen magával hozta, hogy az eszeveszett vagyongyűjtés iránti tülekedésben az ellentétek egyes társadalmi osztályok, különösen a nagy vagyonúak, a milliomosok, vállalkozók, valamint a munkástömegek között veszedelmesen kiélesedtek. Ennek a kóros társadalmi és gazdasági állapotnak magyarázatát abban adhatjuk, hogy a vagyonszerzés feltételei nem voltak szabályozva. A végtelen szabadság és a vasútvállalatoknak ajándékozott óriási területek egyesek, különösen a nagy vállalatok kezeiben oly rengeteg vagyont halmoztak föl, hogy csakhamar nagyobb hatalom állott a vasútkirályoknak, a milliomos és milliárdos vállalatoknak rendelkezésére, mint magának az Uniónak. Az aránytalan vagyonfelhalmozódásnak volt a következménye az is, hogy a munkások nagy tömege a durva és lelketlen vállalkozási szellem önkényességeinek ki volt szolgáltatva. Ilyen körülmények között – tekintve azt, hogy az egyéni szabadság jelszava szerint az állam nem avatkozott a munkások és a vállalkozók között fennforgó érdekellentét elsimításába – a munkásság az önsegélyhez folyamodott. A munkások mindenekelőtt egy központi munkásszervezetet létesítettek. Ennek a segélyével azután betegsegélyző és egyéb egyleteket alakítottak. Céltudatos szervezkedés és tömörülés útján a munkások méltó, hatalmas ellenfelei kívántak lenni az óriási tőkevállalatoknak, hogy a munka feltételeit méltányosan szabályozzák.

A munkásmozgalom természetesen nem nyilatkozott meg parlamenti formák között, mert a nagytőke ellenséges indulattal fogadta a munkásság öntudatos szervezkedését s megakadályozta a parlamentbe való bejutásokat. A nagytőke szívesebben vette volna, ha a munkások továbbra is mint szervezetlen milliók állanának vele szemben, mert így a kizsarolás könnyebb. A munkásmozgalmak, ahol a közvetítés nem vezetett eredményre, munkaszüneteltetésekkel indultak meg. A nagy amerikai munkássztrájkok 1885 óta keltezhetők és tekintettel arra, hogy a sztrájkban százezrek vettek részt, óriási elkeseredés halmozódott fel a tömegek lelkében,ami itt-ott erőszakoskodásokban is utat tört magának. Ezek az erőszakosságok azután szintén amerikai arányokban nyilatkoztak meg és minthogy a közhangulat a munkásság mellé szegődött, ezek az erőszakosságokkal párosult mozgalmak igen gyakran eredményekkel jártak, mert általuk a nagytőkétől engedményeket csikartak ki. Azonban az amerikai munkásmozgalmak is sokszor elfajultak, amit annál kevésbé lehet csodálni, mert a munkakeresők tömeges bevándorlása szaporította a munkátlanok számát, amely már 1886-ban meghaladta a félmilliót és magában New-Yorkban több volt 75 ezer munkanélküli embernél. Érthető, hogy ilyen körülmények között a nemzetközi szociáldemokrata sőt az anarkista irányú izgatásoknak is hálás talaja akadt a munkátalanok százezreiben.

A méltányos, sőt jogos munkásmozgalmak elvadultak és nem ritkán megtörtént, hogy a sztrájkok nyomában a legbrutálisabb erőszakosságok ütötték fel a fejüket. A sztrájkoló nagy tömeg duhaj, vak elkeseredésében pusztított, rombolt, ahol csak szerét tehette. Ilyen volt a chichago-i nagy sztrájk, amikor olyan elemek, amelyeknek a sztrájkmozgalomhoz semmi közük sem volt, bombamerényleteket követtek el és ezáltal sokszor komolyan veszélyeztették a munkásmozgalmak általános népszerűségét. A bombamerényletekből származó pereket az amerikai esküdtek józan ítélőképessége nem rótta fel a nagy munkásmozgalom terhére, hanem közönséges gyilkosságokat láttak a bűnesetekben és elrettentő például négy gyilkost halálra is ítéltek. A munkásmozgalmak mögött rejlő helyzet felismerése vezette Cleveland elnököt arra az elhatározásra, hogy 1886 tavaszán a kongresszushoz üzenetet intézzen és kijelentse, hogy az Unió legfőbb állami érdeke azt parancsolja, hogy az osztályharcok elmérgesedését, sőt brutális elfajulását sem egyik, sem másik osztály kedvéért ne nézze az állam ölbe tett kezekkel, hanem állítson fel “munkabizottság”-ot a felmerülő viták elintézésére. Clevelandnak javaslata meleg visszhangra talált, sőt további törvényhozási intézkedések is történtek a bajok lehető megelőzése céljából. Az egyik intézkedés annak a meggátlására vonatkozott, hogy vagyontalan és léha elemek ne telepedhessenek le az Unió területén.

Azután intézkedés történt, hogy a kínaiak aránytalan bevándorlása is korlátoztassék. A kínaiak bevándorlásának korlátozása is rendkívül indokolt volt, mert meg kell gondolni, hogy húsz év alatt százezernél több kínai telepedett le Kaliforniában, ahol nevetségesen olcsó munkabérek mellett vállalták a munkát. Ezek a kínai munkások egészen külön társadalmat alkottak, külön szervezkedtek és valóságos átkai lettek annak a vidéknek, mert rendkívül csekély, sőt minimális megélési igények mellett oly olcsón vállalták a legnehezebb munkát is, amit a fehér munkások még végső ínségben sem tehettek meg. Az is nagy veszedelem volt a kaliforniai lakosság szempontjából, hogy a kínaiak hitetlenül erkölcstelen életet éltek, összezsúfolt, szűk lakásokban laktak, tehát a közegészség és közerkölcsök szempontjából is veszedelmesek voltak. A kínaiak ellen irányuló mozgalmat sok siker koronázta, mert a Kínával kötött egyezmény bizonyos amerikai területekre kereken megtiltotta a kínaiak bevándorlását. Amikor az Unió lakosságának ellenszenve és a munkára való féltékenysége a kínaiakkal szemben 1888 őszén véres zavargásokban nyilatkozott meg, az Unió kormánya a kínaiak bevándorlását a leghatározottabban eltiltotta. Még ezeknél a mozgalmaknál és védelmi intézkedéseknél is jóval fontosabb volt azonban a vámreform kérdése, amely egészen új irányba terelte az Unió társadalmi és állami életét.

Cleveland elnök ugyanis, különös tekintettel arra, hogy az addigi magas védvámok jövedelmeiből meglehetős nagy kincstári felesleg gyűlt össze, elérkezettnek vélte az időt arra, hogy a vámokat leszállíttassa. Ámde a javaslatot a republikánusok egy ellenjavaslattal támadták meg és olyan demokrataellenes hangulatot tudtak ismét teremteni, hogy az elnökválasztáson Harrison Benjamin (1889-1893) a republikánus-párt jelöltje győzött, aki Blaine-t újból államtitkárnak vette maga mellé. Harrison és Blaine a panamerikanizmusnak voltak a hívei. Össze is hívták Washingtonba a panamerikanista kongresszust abból a célból, hogy egész Amerikát egy egységes vámszövetségbe vonják bele és ezzel egyidejűleg az Unió hatalmi túlsúlyát biztosítsák. A kongresszuson előterjesztett javaslatot jóval tullicitálta Mac Kinley, a republikánus párt egyik vezérférfia, aki egy teljesen új védvámos tarifát terjesztett elő oly célból, hogy az európai ipari behozatalt csaknem lehetetlenné tegye és ezáltal az Unió iparának szolgáltassa ki az egész amerikai piacot. A vámegyesülés azonban nem jött létre és Mac Kinley javaslata is csak bizonyos vámtételemelés formájában ment keresztül, amennyiben a behozatali vámok tételét 18 százalékkal emelték. Mac Kinley javaslata tehát meglehetősen megszelídítve vált törvénnyé ahhoz képest, aminőnek eredetileg tervezte.

Ami ezek után az Uniónak a külpolitika terén való magatartását illeti, ki kell emelnünk, hogy 1897 óta az Unió szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy nemzetközi ügyekbe csak addig avatkozik be, ameddig azt az Unió, illetőleg az Unió alattvalóinak érdeke kívánja. Az elnöki székbe 1893 március 4-én ismét Cleveland jutott. Az új elnök, amint azt meg is ígérte, azonnal hozzálátott, hogy megindítsa a kíméletlen harcot azon vállalatok, érdekszövetségek ellen, amelyek a közönség kifosztására alakultak. A MacKinley-féle bill megszüntetését napirendre tüzetni egyelőre még nem volt időszerű, mert a szenátus többsége republikánusokból állott s a két ellentétes párt a harcot egyelőre a Kolumbusz-világkiállításra való tekintettel felfüggesztette. De a nyár folyamán a republikánus párt megkezdte akcióját és sikeresen megvédte az állam érdekeit a nagyvállalatok erőszakoskodásaival szemben. Az Unió pénzügyi helyzete javulni kezdett, mert a szenátus a Wilson-féle javaslatot is elvetette, a kongresszus pedig elfogadta a kettős valutarendszert. A következő év legfontosabb feladatai közé tartozott a vámtarifa reformja, valamint a meglehetős deficit megszüntetése. Keresztül is ment a kongresszuson az új vámtarifa, amely számos nyerstermény beviteli vámját eltörli, az élelmiszerek vámját pedig csak igen csekély tételben állapítja meg. Ez a határozat kétségtelenül nagyfokú szabadelvűségről tanúskodott, de egyúttal az állami bevételek csökkentése folytán hozzájárult a deficit emelkedéséhez.

Nyilvánvalóvá lett, hogy az állam pénzügyi kérdései kezdték dominálni a helyzetet, mert a deficit folyton nőtt, mint a lavina, az állam szükségletei is feltartóztathatlanul emelkedtek és egyre fogyott az állami kincstár aranytartaléka. Egyelőre a kormány bankutalványok kibocsátásával próbált segíteni a helyzeten, a demokraták ellenben a magas védvámok és a kettős érmerendszer érdekében folytattak politikai harcot. A következő elnökválasztás kezdte azután foglalkoztatni a kedélyeket. Két hatalmas párt állott szemben s mindkettőnek hangzatos, népszerű jelszava volt. A republikánusok jelöltje megint Mac Kinley volt, a védvámos politika ismert előharcosa, míg Bryan körül a demokraták csoportosultak, akik a szabad kereskedelem elvét hangoztatták. Elnöknek ismét MacKinleyt választották meg. Az új elnöknek az volt az első teendője, hogy kormányába mind nagy vagyonú férfiakat nevezett ki. Az egybehívott kongresszus elfogadta az úgynevezett Dingley-billt, amely a beviteli vámtételeket 70 százalékkal felemelte. Az európai államokat az új vámtarifa valósággal megriasztotta, de nem tehettek ellene mást, minthogy belenyugodtak a változtathatatlanba. Mac Kinley elnöksége alatt történt, hogy Kuba miatt Spanyolország és az Unió között kitört a háború.

A közhangulat nyomása alatt ugyanis a szenátus Kubát a spanyolokkal szemben elismerte hadviselő félnek, míg az elnök egyelőre nem avatkozott be hivatalosan az afférbe, csak azt az óhajtását fejezte ki, hogy vajha mielőbb helyreállna a béke és a szép szigeten korszerű reformokat léptetne életbe a spanyol kormány. Ezt a kijelentést a spanyol kormány zokon vette s az ebből támadt jegyzékváltás során az Unió megüzente a háborút, amely 1898-ban tört ki, de hamarosan véget is ért az Unió diadalával. A háború bevezetése az volt, hogy a Havanna kikötőjében horgonyzó Maine amerikai páncélos hajó ismeretlen okokból a levegőbe röpült. Az amerikai közvélemény spanyol merényletet gyanított az esemény mögött. Erre megindult az akció a spanyolok ellen, tüntetéseken, mitingeken hirdették a háborút Kubáért és a többi spanyol szigetekért. De Mac Kinley egyelőre csak addig ment el, hogy Weyler tábornoknak, kubai spanyol kormányzónak embertelenségét egy parlamenti nyilatkozatban megrótta, majd pedig felkérte a spanyol kormányt, hogy a háborút most már sürgősen fejezze be mert a szomszédban folyó háború az Unió lakosságának kedélyére nincsen megnyugtató hatással. Ha pedig ezt a spanyol kormány nem tenné meg, akkor az Unió fog – ha kell, fegyveresen is – rendet teremteni. Erre kitört a háború. Sampson, az Unió tengernagya bombázni kezdte a Havanna körüli erődöket. Ezalatt Cervera admirális parancsnoksága alatt a spanyol flotta elindult Kuba felé, hogy a blokádot megszüntesse. A spanyol flotta egyenesen Santiago de Kubába sietett, ahol elhelyezkedett a szűk kikötőben.

Erre az amerikaiak a Menswal nevű hajó elsüllyesztésével eltorlaszolták a kikötőt. Ezután a partra szállított amerikai gyalogos sereg véres harcba bocsátkozott a spanyolokkal, akik súlyos vereséget szenvedtek Santiago külső erődei közelében. Eközben Cervera hajóhada, az amerikaiak nagy meglepetésére, kiszabadult a kikötőből és teljes gőzzel kiment a nyílt tengerre. Itt azonban Sampson utolérte, a part felé visszaszorította a spanyol flottát, amelynek hajóit jórészt elsüllyesztette vagy rommá lőtte és magát Cerverát tisztjeivel együtt elfogta. A flotta pusztulásának híre arra bírta Toral tábornokot, hogy Santiagót átadja az amerikaiaknak. Meghódoltak ezután a többi kubai városok is, valamint Puertoriko védőserege is. Ezalatt Dewey amerikai tengernagy Carité mellett megsemmisítette a másik spanyol flottát s elfoglalta a Fülöp-szigeteket. Teljesen oktalan dolog lett volna tehát, ha a spanyolok tovább folytatják az egyenlőtlen harcot. Meg is kötötték a súlyos és csúfos békét. Spanyolország kénytelen volt lemondani az amerikai spanyol gyarmatokról és elfogadni az Uniótól – 20 millió dollár könyöradományt. Természetes, hogy nagy volt az amerikaiak öröme s mindenütt örömünnepeket rendeztek. De csakhamar elkövetkeztek a kijózanodás napjai is.

Az Uniónak ugyanis rendkívül meggyűlt a baja a kubai és Fülöp-szigeteken lakó bennszülöttekkel, akik nem akartak az Uniónak meghódolni,hanem most már az Unió katonái ellen folytatták a borzalmas guerilla-háborút. Nap-nap után riasztó hírek érkeztek, a hadi költségek is folyton emelkedtek s panaszok hangzottak el az amerikai csapatok élelmezése, felszerelése körül elkövetett visszaélések miatt. Ezek a körülmények mind a demokraták malmára hajtották a vizet. Mac Kinley kénytelen volt a panaszok dolgában kérlelhetetlen vizsgálatot rendelni el, másrészt pedig pártja és a saját elnöksége érdekében valóságos korteskörútra indult Amerikában, hogy megnyugtassa és megnyerje a kedélyeket. Hosszú időbe, sok fáradságba, pénzbe és emberéletbe került, míg Kubán és a Fülöp-szigeteken végre is sikerült megteremteni a kívánatos rendet.

Az Unió fejlődése, ha ezek után csak néhány adat felsorolására szorítkozunk is, egyenesen meglepő. Iparának fellendülése szinte egyedül álló és olyan arányokat öltött, hogy a déli államokat is meghódította magának. A telepítés munkája óriási léptekkel haladt elő, amelyet a vasúti vonalhálózat hihetetlen kibővülése még jobban siettetett. Az Unió vasúti vonalainak hossza 1893-ban már 286 ezer kilométer volt. A lakosság szaporodása is messze túlhaladta az európai arányokat és fogalmakat. A polgárháború után 1870-ben az Unió lakossága 38, 1880-ban már 50, 1892-ben 65 millió volt. Ezek között volt mintegy nyolc millió néger, de már bennszülött indián alig hatvanezer. Az Unió államainak száma felszaporodott 44-re.

A nagymérvű telepítéseknek természetesen megvolt az a hátrányuk, hogy rengeteg erdőségek estek áldozatul. A telepítések az erdők tervszerűtlen pusztításával is nagy gazdasági bajokat okozhattak volna, ha az Unió és egyes államai külön törvényhozási tilalmakkal útját nem állják az őserdők pusztításának.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Kanada

Az amerikai államok, amelyeknek lakossága európaiak bevándorlása által aránytalanul emelkedett,...

Close