A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A hidegháború története (1947-1991)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
9231
Nyomtasd
Dátum: 2012-04-15 Küldd tovább
  Letöltés

A hidegháború története (1947-1991)

 
készítette: /Harmat Árpád Péter/               forrás: http://tortenelemklub.com
 

A hidegháború kifejezés:  Az 1947 és  1991 közti időszakban az akkori két szuperhatalom, az  Amerikai Egyesült  Államok és a Szovjetunió – illetve szövetségi  rendszereik (NATO és a Varsói Szerződés) – között kialakult, tényleges háború nélküli, de a  harmadik  világháború veszélyét folyamatosan magában hordozó ideológiai,   fegyverkezési, kulturális, gazdasági, és politikai összecsapást illetve  rivalizálást  nevezzük hidegháborúnak. A kifejezés érzékletesen mutatja meg, hogy miről is volt szó valójában: elhidegülésről, elzárkózásról, a másik fél folyamatos megfigyeléséről és a versengésről minden létező területen.

A hidegháború kezdete

Winston Churchill volt   angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton   városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második   világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel – a németekkel -   szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és   rivalizáló állapot alakult ki. A beszédben Churchill arra hívta fel a   figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és   ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig.   Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest   közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában. [A térképen kékkel jelölt  országok a nyugati  hatalmakat, míg a  pirossal jelölt területek a  szocialista, vagy más  néven népi  demokratikus berendezkedésű államokat  jelölik.]

A hidegháború kialakulását serkentette   az amerikai diplomáciában kialakuló feltartóztatás politikájának   kialakulása is. A fogalom létrejötte egy George Kennan nevű amerikai   diplomatához köthető, aki moszkvai működése (1944-47) után 1947-ben   hazatérve egy nagy hatású leleplező cikket írt arról, hogy mi is a   Szovjetunió valódi célja. Ezt a célt Kennan a terjeszkedésben határozta   meg, és felhívta a figyelmet ennek veszélyeire, illetve arra, hogy az   orosz kommunizmus és diktatórikus államrend terjedése óriási veszélyeket   rejt a szabad világra nézve.

A hidegháború kialakulásának harmadik  lépése a Truman doktrina volt. Harry Truman amerikai  elnök (1945-1953) a Kongresszusban 1947  március 12-én elmondott híres  beszédében először a görögországi  polgárháborúról számolt be, majd  kijelentette, amennyiben az USA nem  lép közbe, akkor a kis Dél-európai  országban hamarosan kommunista  vezetés alakulhat ki. A beszédben  rádöbbentette hallgatóságát és az  egész amerikai népet arra, hogy az  USA-nak fontos elemi érdeke  támogatnia a göröghöz hasonló szabad népeket  abban, hogy elhárítsák a  kommunista, elnyomó rendszerek kialakulását.

A kongresszus 1948-tól jelentős   segéllyel támogatta Görögországot és ezzel megindult a Truman doktrina   gyakorlati működése is, mivel ezt követően Nyugat-Európában is   ösztönözni kezdte a hatalomra kerülő koalíciókból a kommunista pártok   kiszorítását!

A Truman doktrina fontos részét képezte a  Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA  külügyminiszter nevéhez fűződik.  Az amerikai politikus Harvardi  beszédében kifejtette, hogy a kimerült  Európát pénzügyileg segíteni  kell, annak érdekében, hogy részint el  tudja hárítani a baloldali  szélsőségek megerősödését, részint képes  legyen visszafizetni kölcsöneit  az USA felé.

A Marshall-terv végül Nyugat-Európa   segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a   Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból – Molotov el is   ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a   csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők   belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély   végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A   segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági   Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben.   A Szovjetunió válaszul 1947 szeptemberében létrehozta a Kominformot (Kommunista  és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és 1949 január 25 –én a Kölcsönös Gazdasági Segítség  Tanácsát, a KGST -t, mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a  szovjet érdekszférába  tartozó országoknak nyújtott gazdasági  összefogást. A Kominform  szervezetileg biztosította a kommunista pártok  moszkvai irányítását.

A hidegháború kezdetének nemzetközi konfliktusai

Az egyik legelős problémát Jugoszlávia   jelentette. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt   különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni,   így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem   állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni   és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin  érdekeit  sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és   Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a   Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is   „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján   Magyarországon Rajk László is)

A további konfliktusok részben a második   világháborút 1947 február 10-én lezáró Párizsi békéhez kötődtek. A   tanácskozások során ugyanis a győztes hatalmak a hat fő vesztessel –   Németországgal, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal,   Olaszországgal, és Romániával – tárgyaltak, ám Németország és Ausztria   ügyében  nem tudtak egyezségre jutni. A Szovjetunió ugyan elismertette a   Baltikum és Beszarábia feletti jogait, de Ausztriában és  Németországban  állomásozó erőit nem volt hajlandó kivonni. Ausztria esetében a megállapodás hamarabb megszületett, ugyanis nyugati   szomszédunk tekintetében alku jött létre 1955 májusában. Ha Ausztria   semleges lesz, vagyis nem csatlakozik a Szovjetunióval ellenséges   szövetséghez, akkor a szovjet csapatokat kivonják az országból.

Ugyancsak a hidegháború kezdetén  létrejött konfliktust okozott a koreai válság.  A  második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai   csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek   következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által   ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista   rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én   váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a   szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi   csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba   Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az   eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július   27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát   rögzítette.

A berlini válság (1949)

A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság   volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén   kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak   megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges   nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a   keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati   és keleti térségre oszlott Németország.

Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén   megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után   három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a   nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy   ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra   beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és   azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárt a területén át   Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már   1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista   berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11   hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó   állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával   egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949   májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország   megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a   hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North  Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A   szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista   berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az   Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg,   Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később   Törökország és Görögország is.

Erősítette a Nyugat-európai államok   gazdasági összefogását az Európai Szén és Acélközösség létrejötte, mely   megszüntetve a sok éves német – francia ellentéteket, gazdasági   kapcsolatokat épített ki Európa két leiparosodottabb területe, a   németországi Ruhr-vidék és a francia Elzász között.

Kommunista hatalomátvétel Kelet-Európában (1946-1949)

Amikor a NATO 1952-ben felvette soraiba   az NSZK –t, végképp megromlott a viszony a nyugati országok és a   Szovjetunió közt. Így Hruscsov egy önálló katonai szervezet   létrehozásáról döntve 1955 május 14-én létrehozta saját katonai   szervezetét a Varsói Szerződést. A szervezethez azon   Kelet-európai országok csatalakoztak, melyek a második világháborút   követően szovjet megszállás alá kerültek, így Bulgária, Csehszlovákia,   Lengyelország, Magyarország, Kelet-Németország (NDK) Románia és Albánia.

1945 és 1955 közt kialakult tehát a   hidegháború évtizedeinek két nagy katonai és gazdasági tömbje a NATO és   Varsói Szerződés. A szembenállás kiteljesedésével párhuzamosan a   Kelet-európai országokban 1946 és 1949 közt mindenhol lezajlott a   kommunisták hatalomátvétele, mely mindenhol ugyanazon „recept” alapján   történt. Első lépésként a háború befejezésének évében koalíciós   kormányok alakultak, melyekben a kommunisták mellett még más pártok is   szerepet kaptak. Ezt követően a második lépésben a kulcspozíciók, mint a   belügyminisztérium és rendőrség vezetése szinte észrevétlenül a   kommunisták kezébe került, miközben megindult a koalíciós partnerek   tönkretétele és kiszorítása a hatalomból. A hatalomátvétel harmadik   lépésében a kommunisták mindenhol kialakítottak egy olyan frontot, mely   elméletileg minden politikai akaratot összefogott, ám valójában a   kommunisták vezetése alatt állt. Zárásként a létrejött front   részvételével egypárti választásokat tartva átvették a teljhatalmat, és   új alkotmányt hoztak létre. A folyamat azért tudott sikeresen   végbemenni, mert a kommunisták mögött minden országban ott állt a   Szovjetunió katonai ereje.

Változások a Szovjetunióban

A háború után Sztálin visszaállította a kolhozrendszert, mely a   szovjet birodalom több szegmensében – Baltikum, Kárpátalja – erőszakos   eszközökkel, többször nemzeti ellenállásokba ütközve munkatáborok   felállításával történt. A háború utáni években a Szovjetunióban egy   sajátos kettős diktatúra alakult ki, melyben a Lavrentyij Berija   belügyminiszter vezette politikai terror ötvöződött az Andrej Zsdanov   vezette ideológiai terrorral. A másként gondolkodókat elhurcolták, a   tudományos műhelyek egy részét bezárták (genetika, kibernetika) és a   művészetekben, oktatásban a marxizmust, materializmust illetve a   szocialista realizmust tették kötelezővé. Sztálin 1953 március 5-én   bekövetkezett halála után Nyikita Hruscsov (1953-1964) [képen]  kezébe került a hatalom, miközben mellette egyetlen riválisa Georgij  Malenkov állt.

Ám 1957ben Malenkovval is leszámolva,  Hruscsov a Szovjetunió teljhatalmú vezetője lehetett. A sztálini  „keményvonalas” külpolitikához képest Hruscsov az „olvadás” politikáját,   a nyugathoz közeledés elvét hozta, melynek első jele volt, hogy  1956  február 25 -én, a XX pártkongresszus zárónapján nyíltan elítélte a  Sztálini személyi  kultuszt. Ezt követően csökkentette a politikai  rendőrség befolyását és  az USA-val kapcsolatban az egymás mellett élés  kompromisszumát, követte.  Fegyverszünetet kötött Koreában, és Vietnám  ügyében is a négy hatalom  külügyminisztereinek genfi megállapodását  (1954) pártolta. Emellett ő  volt az aki „tető alá hozta” a megegyezést  Ausztria  kérdésében, és a  kiegyezést Titoval. Jugoszlávia kérdésében  kijelentette, a balkáni  államnak joga van megválasztania, hogy a  szocializmus mely útját követi.  Hruscsov 1953 és 1956 közt az enyhülés  híve volt, amellett ráébredt  arra, hogy a Szovjetunióban, muszáj  javítani az életkörülményeken.  Elrendelte a sztálini modell szerinti  hadikiadásokat csökkentését és a  békülékeny politikai légkör  megteremtését. A folyamat azonban nem  tartott sokáig.

 

Az 1956-os magyar forradalom és szuezi válság

Magyarországon is éreztette hatását az   enyhülés, ugyanis Hruscsov az enyhébb (Sztálinizmussal szakító)   politikája miatt 1953 júniusában Moszkvába rendelte Rákosit és   felszólította, hogy adja át a miniszterelnökséget Nagy Imrének! Nagy  Imre jelentős reformokba kezdett,  és megindította a sztálinizmussal  szakító gazdaságpolitikai  programját. Ám közben a Szovjetunióban újra  nagy fordulat történt,  mivel a NATO 1955 május 9-én felvette soraiba az  NSZK-t.

Az esemény nagy fordulatot hozott   Hruscsov „olvadás” politikájában. A szovjet vezető visszatérve a „kemény   kéz” elvéhez, újra a nehézipari és katonai beruházások felé  irányította  a gazdaságot, és alig öt nappal az NSZK felvétele után  létrehozta a  Varsói Szerződést. A visszarendeződés során leszámolt régi  riválisával  Malenkovval, és fogadta Rákosit is Moszkvában. Hitelt  adott Rákosi azon  közlésének, hogy Nagy Imre gátolja a nehézipari és  katonai  fejlesztéseket, melyek révén gyengíti Magyarország erejét. Így  Hruscsov  hozzájárult Nagy Imre leváltásához.

Nagy Imre tényleges eltávolítása   1955.április elején történt meg, majd a túlbuzgó Rákosi az év végén a   pártból is kizáratta a lakosság körében egyre népszerűbb riválisát. A   kinevezett új miniszterelnök: Hegedűs András lett, de ő csupán Rákosi   bábjaként működött. Rákosi 15 hónapos „visszatérése”  (1955.ápr-1956.júli) alatt  újra bevezette a beszolgáltatásokat, az  erőszakos téeszesítést, a  nehézipar – lakosság életszínvonalának  rovására történő – fejlesztését,  illetve az államvédelmi, elnyomó  szervek működtetését.

Közben azonban Hruscsov újra enyhített a   szigoron, és kiderült, hogy az NSZK miatti változás csak rövid idejű   volt. Újra az enyhülés politikája következett Moszkvában. Ezt   kihasználva a magyar kommunisták egy része követelni kezdte a Rajk-ügy   kivizsgálását. Abból indultak ki, hogy ha Hruscsov kiegyezett Titoval,   vagyis elismerte, hogy Tito nem ellensége a szocializmusnak, akkor   elérkezett az idő arra is, hogy kivizsgálva Rajk értelmetlen halálra   ítélését, rehabilitálják a hajdani külügyminisztert és ugyanakkor   elitéljék az őt alaptalanul vádoló Rákosit.

Végül Rákosi be kellett, hogy ismerje,  hogy az 1949-es a Rajk-per az akkori ÁVH provokációján alapult. Két  hónappal később már azt is  bevallotta, hogy a hibákért őt magát is  felelősség terheli. Végül  Moszkva megelégelte Rákosi módszereit, és 1956  július 21-én a Magyar  Dolgozók Pártjának vezetőségi ülésén Anastáz  Mikojan leváltotta  Rákosit. Utóda Gerő Ernő lett! Rákosit 1956.július  22-én repülővel  Moszkvába vitték, ahonnan egy év után  előbb  Krasznodarba, majd  Kirgiziába, végül Gorkijba telepítették. Bár többször  kérelmezte  hazatérését, Hruscsov már új magyar kommunista vezetőt  támogatott az  ifjú Kádár Jánost. (Rákosi 1971-ben halt meg.)

Ám Rákosi leváltása már későn történt,  mivel Magyarországon 1956 október 23-án kitört a forradalom.  A harc  kimenetelét azonban a közben ugyancsak kirobbanó Szuezi válság   pecsételte meg. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök ugyanis   1956.júliusában államosította a Szuezi csatornát, és bejelentette, hogy   támogatni fogja a francia gyarmatosítók ellen kirobbanó algériai   felkelést! A váratlan államosítással és kijelentéssel Nasszer egyszerre   két hatalmat haragított magára: Angliát, mely a szuezi csatorna   államosításával elvesztette legfontosabb vizi útvonalát, és   Franciaországot, mely számára kulcsfontosságú volt Algéria megtartása. A   két hatalom a sevresi megbeszélésen összefogva Izraellel, egy Egyiptom   elleni háborúról döntött. Izrael teljes haderejével 1956 október  29-én, a  magyar forradalom hetedik napján indult meg Egyiptom ellen.

Mivel Egyiptom a Szovjetunió támogatását  élvezte, a kialakuló válság a Szovjetunió és az USA közti hidegháború  fontos konfliktusává vált. Az Egyiptom elleni támadás megindulása után  Hruscsov háborús lépéseket  helyezett kilátásba, így az USA végül  meghátrált, és nyomására az ENSZ  tűzszünetre és kivonulásra szólította  fel Izraelt. Az Eisenhower és  Hruscsov közti titkos párbeszéd során az  amerikai elnök kijelentette:  Kelet-európát nem tekinti későbbi  szövetségesének, és elismeri a  Szovjetunió befolyását Magyarországon.  Ezzel Hruscsov szabad kezet kapott a magyar forradalom leverésére,  melyet 1956 november 4 és 11 közt végre is hajtott.

A kettős válság 1956 őszén tehát szinte   egyszerre ért véget: az ENSZ döntésére Izrael kivonult Egyiptomból,   miközben a szovjet tankok eltiporták a magyar forradalmat. Az amerikai   meghátrálás hátterében az állt, hogy Eisenhower nem akarta kockáztatni a   fennálló stasus quot, különösen azért nem, mert a Szovjetunió 1949-óta   már rendelkezett atombombával, sőt 1953-óta hidrogén bombával. Így   Hruscsov fenyegetése valóban egy esetleges új világháború veszélyét   hordozta.

Hruscsov 1956 és 1964 közt megerősítette   hatalmát, és első lépésként 1961-ben a XXII. pártkongresszuson újra   bírálta Sztálint, majd tetemét elvitette a mauzóleumból. 1957-ben és   1960-ban összehívta a kommunista és munkáspártok vezetőit,   kihangsúlyozva, hogy a Szovjetunió a “szocialista tábor” vezetője, és   bármikor képes érdekszférájában a szocialista érdekek védelmére.

Hruscsov előretörése, és az USA   meghátrálása Nyugat Európát a szorosabb összefogásra késztették, így   1957-ben megszülettek a Római-szerződések, majd ezek nyomán az Európai  Gazdasági Közösség (EGK) és a Közös Piac. Tagjai: a Benelux államok,  Franciaország, Olaszország, és az NSZK lett.

A második Berlini válság (1961)

Hruscsov  számára a lengyel mozgalmak és  a magyar forradalom leverése után újra  Berlin kérdése vált a  legfontosabb megoldandó problémává. A szovjet  vezető egyik célja az  volt, hogy a nyugati berendezkedésű Nyugat-Berlin  függetlenedjen az  NSZK –tól, és alakuljon demilitarizált, NATO  csapatoktól mentes, vagyis  az NDK –ra és a Szovjetunióra veszélytelen  önálló állammá. Másik célja  annak elérése volt, hogy meggátolja a  Kelet-Berlinből nyugatra  irányuló szökéseket. Az átszökések száma  folyamatosan emelkedett, és az  50-es években már elérte az évi 30  ezerfőt.Céljai érdekében még az  amerikai elnököt is felkereste 1959-ben,  hogy kezdeményezze  Nyugat-Berlin önállósodását, ám a NATO nem támogatta  javaslatát. Végül  szovjet nyomásra 1960 júniusában Párizsban  négyhatalmi gyűlés  foglalkozott Berlin ügyével. A megbeszélés azonban  kudarcba fulladt,  mivel éppen előtte egy amerikai kémrepülő Szovjetunió  feletti  felbukkanása miatt Hruscsov az USA hivatalos bocsánatkérését  követelte.

Az ügyben a második megbeszélés 1961   júniusában zajlott Bécsben Kennedy és Hruscsov között, ám Amerika itt   sem volt hajlandó ígéretet tenni a Berlinből való csapatkivonásra. A   válság elfajult, és Hruscsov döntő lépésre szánta el magát: 1961   augusztus 13-án 15 ezer katonát és polgári személyt Berlinbe vezényelve a   várost kettéosztó határvonalon – de a keleti oldalhoz tartozó  területen  – felépíttette a híres berlini falat [képen] mely 28 éven keresztül, egészen 1989-ig szeparálta el egymástól Berlin   két részét. Bár Hruscsov követelése végül 1972-ben teljesült az önálló   Nyugat-Berlin létrejöttével, a berlini fal megmaradt és évtizedeken át   volt a hidegháború jelképe.

A kubai rakétaválság (1962-1963)

Kuba 1902-ben lett független, amikor a   szigetet gyarmatként uraló spanyolokat az amerikaiak elűzték. A   békekötéshez kapcsolódó Platt nyilatkozat azonban egészen 1934-ig nem   biztosított teljes függetlenséget Kubának, mivel fenntartotta az USA   beavatkozásának jogát. Később egy Fulgencio Batista nevű katona puccsal   szerezte meg a hatalmat, majd 1944-ben legitimálta elnöki jogait,  amikor  hivatalosan is megválasztatta magát. Később 1948-52 közt  veszített, így  rövid demokratikus rendszer következett Kubában, ám  1952-ben újra  puccsal Batista lett az elnök.

Egy Fidel Castro nevű fiatal jogász   1953-ban tűnt fel először a történelem színpadán, amikor egy ellenállási   csoportot szervezve próbálta elűzni Batistát Kubából. Kísérlete ekkor   még kudarcot vallott, így két évre börtönbe kellett vonulnia.   Szabadulása után Mexikóban utazott forradalmárokat toborozni, ekkor   csatlakozott hozzá az argentin Che Guevara. Közös csapataikkal 1956-ban   szálltak partra Kubában, és rögtön gerilla akciókba kezdtek laktanyák   ellen. Sikeres mozgalmuk nyomán végül forradalom robbant ki Kubában,   mely 1959.jan.2 –án győzött, a főváros Havanna elfoglalásával.

Castro jó kapcsolatokat alakított ki   Hruscsovval és kialakult Kuba kommunista berendezkedése. Ennek nyomán az   USA megszakította diplomáciai kapcsolatait az „ellenséggel barátkozó”   szigetországgal. Az amerikai – kubai szembenállás során az USA-ból  kubai  emigráns támadás indult CIA segítséggel, ez volt a híres  Disznó-öböl  akció 1961.áprilisában. Ám a rosszul megszervezett támadás  csúfos  kudarcba fulladt!

A rakétaválság, mely majdnem a harmadik   világháború kirobbanásához vezetett, 1962-ben kezdődött, amikor a   Szovjetunió titokban 5 rakétaezredet telepített Kubába. Az USA   biztonságára halálos fenyegetést jelentő akció azonban 1962 októberben   nyilvánosságra került, amikor egy légifelvétel sorozat révén az USA   vezetői értesültek a rakétabázisokról. Az amerikai válasz nem késett   sokáig, Kennedy azonnal tengeri blokádot vont Kuba köré 1962 október   24-én, és kijelentette minden Kubából induló rakétatámadás esetén a   Szovjetunióra fog válaszcsapást mérni. Kennedy a térségbe hatalmas   flottát vezényelt, mely azonnal konfliktusba került a sziget partjainál   cirkáló szovjet hadihajókkal.

A helyzet ezen a ponton volt a   legveszélyesebb. Egy hajszálon függött a harmadik világháború veszélye.   Végül Kennedy ultimátuma vetett véget a veszélyes szituációnak, amikor   kijelentette, ha a Szovjetunió nem vonja ki haladéktalanul a rakétákat   Kubából, akkor az USA megelőző csapást mér a szigetországra! Hruscsov   ekkor meghátrált, és 1962 november 20-án a világháború elkerülése   érdekében elrendelte a szovjet erők kivonását! Bár ki kell jelentenünk,   hogy Hruscsov személye, és Kennedy határozott fellépése egyaránt   szükséges volt a tragédia elkerüléséhez, később mindketten elszenvedték   saját, egyéni tragédiájukat, amikor előbb Kennedyt egy évvel a válság   után lelőtték Dallasban, Hruscsovot pedig 1964 októberében puccsal   megbuktatták a Szovjetunióban. Az új szovjet vezető Leonyid Brezsnyev   lett főtitkárként és Koszigin miniszterelnökként. (Hruscsov a   rakétaválság után 9 évvel, 1971-ben halt meg.)

A kubai rakétaválság egyetlen pozitív   hatása a „forró drót” kialakítása volt, melynek segítségével a két   szuperhatalom vezetői azonnal közvetlen kapcsolatot tudtak kialakítani   egymással annak érdekében, nehogy egy kubaihoz hasonló incidensben   valamilyen félreértés vagy alacsonyabb szintű vezető hibája miatt egy   atomháború robbanjon ki.

A vietnámi háború (1957-1975)

A  hidegháborús évtizedek amerikai magatartására nagy hatást gyakorolt a vietnámi  háború (1957-1975) mely Eisenhower elnöksége alatt kezdődött. A  vietnami  háború alapvetően az első indokínai háború folytatásának  tekinthető.  Ezt a háborút a gyarmatosító Franciaország vívta Indokína   visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette, Viet Minh (vagy Vietkong) nevű   függetlenségi mozgalom csapatai ellen. A francia gyarmati hadsereg   képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, s 1954. május 7-én Dien Bien Phu   alatt döntő vereséget szenvedett. Az 1954. július 21-én Franciaország és   a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) által aláírt genfi  tűzszüneti  egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét és  az  országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén déli és északi  zónára  osztották, köztük egy demilitarizált övezettel. A megállapodás  szerint a  francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Viet Minh  csapatai  pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh  vezette  kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a  franciák által  támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) kezében  volt a hatalom.  1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front  Saigonban fegyveres  felkelést robbantott ki Diệm miniszterelnök uralma  ellen. A dél-vietnami  fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a  felkeléseket.

Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a   felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az   országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a   Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot (röviden   NFF vagy DNFF, ismertebb nevén Vietkong) támogatta fegyverekkel,   hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Közben Eisenhower konzervatív elnöksége  után, a demokraták győztek a választásokon, és a 44éves John  Kennedy [képen] lett.

Kennedy elszántan hitte, hogy ha   sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben   csökkentené az északi kommunisták hitelét. Az amerikaiak a délnek utalt   segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Ám a   Kennedy-féle taktika kudarcot valott, így az elnök a zöldsapkásokat   küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a   civil milicistákat  kiképezzék. Majd 1962 februárjára a Vietnámban   szolgáló amerikai katonák létszáma 4000 főre duzzadt Paul D. Harkins   tábornok vezetésével. Közben Kennedy 1963 november 22-én Dallasban   merénylet áldozata lett, így alelnöke Lyndon B. Johnson vette át az   elnöki teendőket. A vietnámi háborúban való amerikai részvétel elnöksége   alatt jelentősen növekedett, ennek egyik első jele volt, hogy az   amerikai katonák száma Vietnámban 1964-es évben 16 300 ról 20 000 re   nőtt. Megindult Észak-Vietnám bombázása, ám az 1966 és 1967-es   esztendőkben az USA leginkább védekező jellegű harcokat vívott. A   vietnámi háború csúcspontja 1968-1969 ben volt, amikor az amerikai   katonák száma meghaladta a félmilliót.

Ám közben megkezdődtek és egyre   hevesebbek lettek a háborúellenes tiltakozások. Martin Luther King 1967.   április 4-én hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami   konfliktusban és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi   mozgalmak egyesítsék erejüket. New Yorkban 100 000, San Franciscóban   50 000 ember tüntetett a háború ellen.

1969-ben három nagy Észak-vietnámi   inváziós kísérlet indult, végül a katonai kudarcok és az otthoni   tiltakozó tüntetések és mozgalmak hatására Johnson belátta, hogy a   háborút muszáj befejeznie Amerikának. Ennek végrehajtása azonban   utódjára, az 1969-es választásokon győztes Richard D. Nixonra és   külügyminiszterére Henry Kissingerre maradt. Bár eleinte Nixon a háború   átmeneti folytatásával kísérletezett, és elrendelte Észak-Vietnám  újbóli  bombázását, a hatalmas amerikai veszteségek miatt végül 1973.  január  5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva bejelentette a   hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő   Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás   elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973.  január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok  vietnami konfliktusban való részvételét.

Az amerikai áldozatok közül 58 253   vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai   sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. Több mint   2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban.

Fegyverkezési verseny

A hidegháború konfliktusainak sorában  a   hidegháborús fegyverkezési verseny következett. A versengés   technológiai és katonai téren is folyt, amely sok tudományos felfedezést   eredményezett. Kiváltképpen a rakéták fejlesztésében történt hatalmas   előrelépés, amely az űrversenyhez vezetett. Az első űreszközöket indító   hordozórakéták legtöbbjét katonai rakétákból építették meg.

Más területek, ahol jelen volt a   fegyverkezési verseny: sugárhajtású repülőgépek, bombázó repülőgépek,   felderítő repülőgépek, felderítő műholdak, nukleáris fegyverek,   vegyifegyverek, biológiai fegyverek, légvédelmi rakéták, hagyományos   tüzérség, levegő-levegő rakéták (az SRBM-et is beleértve),   interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM), ballisztikus-rakéta   elhárító rendszerek (ABM), páncélozott járművek, automata lőfegyverek,   rakétameghajtású gránátok, tengeralattjárók, tengeralattjárókról   indított ballisztikus rakéták (SLBM), elektronikus felderítés. A két   nagyhatalom gyakran adott el fegyvereket a harmadik világ országainak,   hogy kipróbálják, melyik fegyverrendszer erősebb.

A főleg ICBM-eken keresztül folytatott   nukleáris fegyverkezési verseny egyik jellemzője a kölcsönös   megsemmisítés volt (angolul MAD (Mutually Assured Destruction), amely   szó szerint „őrült”-et is jelent). Ez azt jelentette, hogy egyik fél sem   támadhatta meg a másikat, mert mindkettő megsemmisülne, és a bolygót   kipusztítanák.

A hidegháború biztonságpolitikai korszakolása:

Ha a hidegháború 44 éves hosszú  időszakát biztonságpolitikai szempontból akarjuk korszakolni, és a két  nagy hatalmi több katonapolitikai viszonyát akarjuk vizsgálni, akkor  négy időszakot tudunk megkülönböztetni. Az elsőt az “igazi hidegháború” alkotja, mely 1947 és 1963 köztre tehető.  A korszak végét a kubai rakétaválság és Hruscsov leváltása jelentette.  Ebben a 16 esztendőben (1947-től kezdődően) folyamatosan romlott a két  hatalmi szövetség viszonya, állandósultak az ellentétek, sőt a harmadik  világháború “rémképe” szinte állandóan kísértette a világot. Katonai  szempontból a két szövetség valódi vesenyt folytatott egymással, vagyis a  versengés kiegyenlített volt, sőt olykor egyes fegyvernemeknél (pl.:  hagyományos fegyverek) a szovjet fölény volt érzékelhető. Később,  1963-ban lezárult a kubai rakétaválságnak nevezett nemzetközi krízis, és  a hidegháború túljutott csúcspontján, amit az is jelzett, hogy a  Szovjetunió és az USA úgynevezett forródrót kapcsolatba lépett  egymással. Következett a második nagy korszak az “enyhülés időszaka1963 és 1979 közt.  Ezen időszak végét a Szovjetunió 1979-es nagy afganisztáni  intervenciója hozta el. Az 1979-ig terjedő második 16 évben a  fegyverkezési verseny folytatódott ugyan, de a harmadik világháború  veszélye már nem volt olyan jelentős. A 70-es évekre az USA katonai  ereje kezdte felülmúlni a Szovjetunió hadipotenciálját, bár még nem  minden fegyvernemben. Amikor az oroszok megjelentek Közép-Ázsiában,  Afganisztánban (sőt a Föld több pontján szovjet és kommunista  terjeszkedés kezdődött) egy újabb “elhidegülés” vette kezdetét. Ezt  nevezzük a hidegháború harmadik korszakának azaz a “kis hidegháborúnak” 1979 és 1985 közt.  A két nagyhatalom újra hatalmas összegeket kezdett költeni a  fegyverkezésre, és előtérbe került az űrfegyverkezés. Ebben a  Szovjetunió hátránya egyre szembeötlőbb lett. A kis-hidegháború végét  Mihail Gorbacsov kinevezése jelentette. (A kis hidegháborúró a  későbbiekben bővebben írunk.) Végül a hidegháború utolsó szakaszát a “megbékélési folyamat” jellemezte 1985 és 1991 közt.  A nagy leszerelési konferenciák és csúcstalálkozók évei voltak ezek, és  a Szovjetunió 1991 december 8-án lezajlott felbomlása zárta le végleg a  korszakot.

A „kis hidegháború” (1979-1985)

Leonyid Brezsnyev [képen] 1964-es hatalomra   kerülésével új szovjet doktrina lépett érvénybe. Brezsnyev részint   szorosabbra fogta a kapcsolatokat a Kelet-európai országokkal   –fenntartotta a belügyeikbe való beavatkozás jogát – másrészt az USA   –val tárgyalásos kapcsolatokat akart kialakítani.

A szovjetek tárgyalásos magatartását Nixon kedvezően fogadta. Ennek  eredménye  lett a SALT-1 megállapodás, mely 1972  tavaszán korlátozta a két nagyhatalom interkontinentális rakétáinak  számát. Ugyancsak az enyhülés jele lett a Helsinki  csúcstalálkozó 1975  nyarán, ahol döntöttek a Európában  állomásozó szovjet csapatok  számának csökkentéséről, az emberi jogok  tiszteletben tartásáról és a  határok sérthetetlenségéről. Nixon bukása  után (Watergate-botrány)  1974-ben azonban újra az elhidegülés időszaka  következett, mivel a  Szovjetunió kihasználva az 1973-as arab izraeli  háború nyomán kialakult  és az USA gazdaságát sújtó nemzetközi  olajválságot aktív ideológiai  terjeszkedésbe kezdett a harmadik világ  gyarmati sorból kiváló  országaiban (pl. Angola). Ezen területeken a  marxista gerillákat kezdte  támogatni, és megkezdte az SS-20 -as  közép-hatótávolságú,  atom-tengeralattjárókról is indítható rakétáinak  gyártását. Mindezek  mellett 1978 tavaszán az afganisztáni kommunisták  támogatása ürügyén  elkészült a déli szomszéd területeire történő bevonulás haditerve.

Ez volt az afganisztáni szovjet intervenció, mely 1979 december 25 -én vette kezdetét. Ugyancsak az elhidegülést erősítette az 1979-80as iráni válság.   Irán a hidegháborúban stratégiai jelentőséggel bírt, földrajzi  helyzete  miatt. Így amikor az Amerika barát perzsa sah elmenekült az  országból  és iszlám erők vették kézbe a hatalmat, az USA a beavatkozás  mellett  döntött. Diplomatáinak katonai kiszabadítása azonban kudarcba  fulladt,  így nagy presztízsveszteséget szenvedett a Szovjetunió előtt.

Ugyan 1979-ben még megszületett a SALT-2 megállapodás, melyet már James Carter írt alá, de az USA a szovjet   terjeszkedésre már előkészítette válaszát és megkezdte a Pershing II –es   rakéták Nyugat-Európába telepítését, és bojkottálták az 1980-as   moszkvai olimpiát.

Fellángolt a hidegháború, és ebben a   helyzetben az új amerikai elnök Ronald Reagan a Szovjetuniót a gonosz   birodalmának nevezte. A fegyverkezési korlátozás programja leállt, így a   START tárgyalások (stratégiai fegyverek csökkentése)   is megrekedtek. Közben az USA is terjeszkedésbe kezdett és a világ   szinte minden pontján beavatkozott: 1982-ben Nicaraguában, 1983-ban   Grenadában, és 1989-ben Panamában. Mindenhol érdekeit védte, és a   jobboldali kommunista ellenes rendszereket, diktátorokat támogatta.

Reagan 1984-ben adott utasítás a   csillagháborús program beindítására, mely a világűrbe telepített   rakétaelhárítást célozva, hárította volna el egy esetleges szovjet   támadás veszélyét. A Szovjetunió ekkor már olyan súlyos belső gazdasági   gondokkal küzdött, hogy gyakorlatilag elvesztette a fegyverkezési   versenyt, és az amerikaiak csillagháborús programjára már nem tudott   választ adni.

A hidegháború vége (1985-1991)

Az USA és a Szovjetunió közti kapcsolatokban a fordulópontot az  1985-ös év hozta meg, ugyanis 1985 március 11 –én a szovjet  pártfőtitkári székbe a korábbi idős  kommunista vezetők – Andropov, majd  Csernyenkó – helyére, az alig 54  éves, energikus Mihail Gorbacsov került. Az új orosz vezető belpolitikájában meghirdette a kommunista párt és állam gazdaságának megreformálását, bevezette a glasznoszty (“nyíltság”), a peresztrojka (“átalakítás”), és az uszkorenyije (a gazdasági fejlődés “gyorsítása”) programját. (Bevezetésük: az SZKP   XXVII. kongresszusán, 1986 februárjában). A változások nyomán 1986-tól a  Szovjetunióban lehetővé vált a földmagántulajdon, a vállalati  önigazgatás, és a szabadabb sajtó. A pártfőtitkár az új programoktól  modernizációt remélt, azt gondolta kialakítható lesz egy nyugattal   versenyképes, egységes Szovjetunió, melyben továbbra is megőrizhető a   komunista párt elsősége. A pártfőtitkár tervei ugyan kezdetben   működőképesnek tűntek, ám idővel kiderült: pártjának kiváltságai éppúgy   el fognak veszni, mint maga a Szovjetunió.

Az új szovjet vezető  újraindította a kis hidegháborúban elakadt leszerelési tárgyalásokat, és  javaslatot tett a csúcstalálkozók rendszerének kialakítására. Az első genfi majd rejkjaviki csúcstalálkozók még  konkrét  eredményeket ugyan nem hoztak, de a tárgyalási szándék már  mindkét  oldalon kialakult. Később 1987-ben a washingtoni  csúcstalálkozón már  megszületett az első igazi leszerelési  megállapodás.

 

A Szovjetunió 857 db, az USA 429 db közép-hatótávolságú rakéta   leszerelését vállalta. Miközben megindult a hagyományos fegyverek   csökkentéséről is a tárgyalás (Stockholm-1986; Bécs-1989)   Kelet-Európában és azon belül is elsőként Lengyelországban és   Németországban megkezdődött a rendszerváltás. Berlinben a néptömegek   1989-ben ledöntötték a hidegháború jelképét a berlini falat, és   Lengyelországban Lech Walesa ugyancsak 1989 nyarán elérte az első szabad   választások kiírását.

Kulcsfontosságú volt az 1989 december 2-3 -án Máltán  megtartott Bush-Gorbacsov csúcstalálkozó,  melyen Gorbacsov  egyértelműen kijelentette, nem fogja gátolni a  Kelet-európai országokban  az átalakulás és a Szovjetuniótól való  elszakadás törekvéseit. Ezzel  hivatalosan is megtörténhetett a  rendszerváltás Kelet-Európában,  elhárult a szovjet katonai beavatkozás  és az ebből esetlegesen kialakuló  világháborús helyzet veszélye. A  Szovjetunió beletörődött a Varsói  Szerződés szétesésébe, mely  hivatalosan 1991 február 25-én következett  be. Így a máltai  csúcstalálkozó után 1990-ben Csehszlovákiától  Bulgáriáig minden  Kelet-európai államban megrendezhették az első szabad  választásokat.

Ekkor Gorbacsov még bízott abban, hogy   maga a Szovjetunió egyben tartható lesz. Ám a Borisz Jelcin vezette   erők, az elavult államszövetség szétszedésében voltak érdekeltek, így   Gorbacsov megbuktatásával 1991 december 8-án a Szovjetunió  hivatalosan is felbomlott.  A Jelcin vezette új Oroszország a  NÁTO –val és az USA –val partneri  kapcsolatok kialakítására törekedett. A  hidegháború véget ért.

készítette: Harmat Árpád Péter

 

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Magyarország újjáépülése és beilleszkedése a Habsburg Birodalomba a XVIII. században

  1. A Habsburg Birodalom a XVIII. sz. elején A...

Close