Trianoni békeszerződés következményei

A trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyar állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül. Az I. világháborút Magyarország vesztes országként fejezte be. 1918. októberében IV. Károly, az Osztrák-magyar Monarchia uralkodója kísérletet tett az állam területi egységének megőrzésére, a Monarchia helyett föderatív állam kialakítására. Azonban az érintett államok és az antant is önálló nemzetállamokban gondolkodott a térségben, így IV. Károly kísérlete sikertelenné vált.

A trianoni békeszerződés az I. világháborút Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között lezáró békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. (Ausztria határairól emellett a St.Germain-i békeszerződés is rendelkezik.) A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének része.

Az 1919-es Párizs környéki békeszerződések az első világháborút lezáró szerződések voltak, amelyek rögzítették az antant győzelmét a központi hatalmak felett, és megalkották a háborút követő új világrendet, amely nem bizonyult tartósnak, és kevesebb, mint 20 év alatt összeomlott. A trianoni békeszerződést előkészítő politikai tanácskozásokra és szakmai megbeszélésekre nem hívták meg sem a központi hatalmakat (illetve azok utódállamait), sem az orosz polgárháborút megnyerő bolsevikok képviselőit. Céljuk a létrejövő erős utódállamok segítségével Németország és a Szovjetunió megfékezése volt. A szerződéseken a négy nagy politikus: (Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnökök és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök) akarata érvényesült, a többi államnak nem volt beleszólása az ügybe, s a központi hatalmak érdekeit sem vették figyelembe. A magyarokat sem kérdezik meg a békéről, csak aláírni hívták meg őket és csupán véleményezési joguk volt.

A béketervezetet 1920. januárjában Párizsban kapta meg Magyarország, a békedelegáció gróf Apponyi Albert vezetésével felkészült a tárgyalásokra. Az új kormány, Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnökkel csak azért jött létre, hogy megkössék a szerződést. Gróf Teleki Pál vezetésével elkészítették az ún. Vörös térképet, amely a Kárpát-medence lakosságának anyanyelvi megoszlását mutatta be. A béketárgyalásra 1920. április 4-én Versailles-ban, a trianoni palota tükörtermében került sor. Szigorú értelemben vett tárgyalás nem folyt, az Antant képviselői fogadták a magyar küldöttséget, és egyszerűen közölték vele a feltételeket. Ezután átvették a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat és meghallgatták a küldöttség álláspontját, majd pár nap múlva – lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket – közölték a döntést. A békedelegáció elutasítást kapott válaszként arra a felvetésre is, hogy az elcsatolandó területek hovatartozásáról népszavazás döntsön. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe – ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg.

A békeszerződés több kitételből állt; tartalmazott gazdasági, társadalmi és területi rendelkezéseket is.

Területi rendelkezések:

A Trianoni szerződés alapján Magyarország területe az eddigi 283.000 km²–ről 93.000 km²-re csökkent, ezzel területének kétharmadát elveszítette. A lakosság száma 18,2 millió főről 7,6 millió főre csökkent, ezzel a magyarok egyharmada (kb. 3,3 millió fő) került az államhatáron kívülre. Az elcsatolt területekből Erdélyt Romániához (1,5 millió magyar), a Felvidéket Csehszlovákiához (1 millió magyar), a Bánság Nyugati részét a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (fél millió magyar), keleti részét pedig Romániához csatolták. Bácskát, Muraközt, Dél-Baranyát  a Szerb-Horvát Szlovén Királyság, Kárpátalját  Csehszlovákia, az Őrvidéket  pedig Ausztria (26 ezer magyar) kapta meg. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, vagy közlekedési szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, vagy a Csallóköz. Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (Csallóköz a teljes Dél-Felvidékkel, a Partium, Székelyföld, a Délvidék északi része), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt.  Több olyan város is akadt (pl. Komárom, Nagylak), amelyet a határ kettévágott: a település egyik fele Magyarországhoz, másik fele egy másik országhoz tartozott. Sopron hovatartozásáról azonban népszavazás döntött: a későbbiekben Magyarországot választotta. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta ahelyett, hogy a magyar lakosságú határ menti területek megtartására törekedett volna. Részben ezért is hagyták figyelmen kívül.

Gazdasági hatások:

A területi veszteségeknél is súlyosabb következményekkel járt a béke a gazdasági struktúra számára. A magyar ipar a dualizmus korában kezdett fejlődni, a századfordulóra már jelentős tényezővé vált. Az ipari körzetek elcsatolásával azonban a magyar gazdaságban újra a mezőgazdasági jelleg dominált.  Jelentős nyersanyagkészlet-csökkenés ment végbe, a Felvidéki és Dél-Erdélyi vasércbányáinkat; az Erdélyi sóbányáinkat és jelentős erdővidéket a Felvidékben mind-mind elcsatolták tőlünk, emiatt az ipar hanyatlásnak indult, hiszen az itt maradt feldolgozóipart nem tudtuk ellátni megfelelő mennyiségű nyersanyaggal. A vízi erőművek nagy részét is elveszítettük, az adriai kereskedelemhez való hozzájutásunk megszűnt. A közlekedés, áruszállítás is nagymértékben akadályoztatva volt: a közutak, a hajóutak döntő része a határon kívülre került. A vasúti hálózat több mint fele is elcsatolásra került, azonban ez a vasútvonal pókhálószerű felépítése miatt még súlyosabb következményekkel járt, hiszen a második kör fő csomópontjai már más ország területén helyezkedtek el.  Az oktatás is nagy veszteségeket szenvedett, sok egyetemünk határon kívülre került (pl. a pozsonyi, kolozsvári, selmecbányai). Jobb oldali nyomásra 1920-ban törvénybe iktatták a Numerus Clausus (=zárt szám) törvényt, miszerint az egyetemekre a nemzetiségek arányában vették föl a hallgatókat.