Hatalmi tömbök kialakulása
Hatalmi tömbök kialakulása, nemzetközi erőviszonyok 1871-1914 között
A nagyipari termelésben a XX. század elejéig egy példátlan méretű gyarapodás ment végbe. A fejlődés lendülete azonban nem volt mindenütt egyformán erős. A német ipar fejlődött a leggyorsabban és a századfordulóra Európában az élre tört.
Az egységes Németország már megalakulásakor fenyegető erő volt, demográfiai fölényéhez hamarosan ipari túlsúly is járult. A század utolsó harmadára polgári parlamentalizmus előretörése a jellemző. A nagy forradalmi hagyományokkal rendelkező Franciaországban a monarchisták elvetélt próbálkozásai után megszilárdult a köztársaság. A francia polgári radikálisok kiterjesztették a politikai szabadságjogokat, korlátozták az egyházat, valamint ők hirdették a legerélyesebben a visszavágást, a revansot Németországgal szemben.
Angliában az uralkodó már rég nem avatkozott a politikai életbe, amelyet a liberális és a konzervatív párt váltógazdasága jellemzett. Az ipari forradalom itt bontakozott ki először – Anglia a polgári demokrácia kialakulásában is megelőzte a kontinenst. VII. Edward és a századforduló liberális kormányainak idején kovácsolódott össze az Antant.
1906-ban mérsékelt szociáldemokrata párt alakult: Munkáspárt (Labour Party) néven. A német társadalomra mindaz érvényes, ami az ún. torlódott társadalomra jellemző. Németországban hatalmas gazdasági erő halmozódott fel, a politikai vezető szerep azonban a porosz „junker” arisztokrácia – a német egység megvalósítójának – kezében volt. Németországnak általános választójog alapján választott parlamentje volt, de a kormány nem a parlamentnek, hanem a császárnak tartozott felelősséggel. A császár a parlamentet tetszése szerint feloszlathatta. A központi szervekben a porosz túlsúly érvényesült. A porosz junkerek tehetséges képviselője, Bismarck erőfeszítései e belső problémák megoldására, mindenekelőtt a sokféle németség nemzetté kovácsolására irányultak.
De Németországban minden, a fölülről kezdeményezett reformok is ellentmondásosan valósultak meg. Az egyetlen ország, ahol a monarchia önkényuralmat jelentett: Oroszország. A különben is gyönge polgárság itt nem tudta érdemlegesen befolyásolni sem a bel- sem a külpolitikát. Oroszország részéről a gyarmati és hódító politika – teljesen korszerűtlenül – még mindig dinasztikus politika volt, azaz a cár személyes tekintélyének, dicsőségének növelését szolgálta. Bismarck joggal tartott attól, hogy Németország sikerei németellenes koalíciót hívnak életre. Meg akarta akadályozni, hogy Oroszország, Ausztria-Magyarország és Franciaország egymásra találjanak.
A kétfrontos háború rémétől rettegő Bismarcknak sikerült is Franciaország elszigetelése. 1873-ban létrejött a három császár szövetsége (orosz, német, osztrák). A keleti válságot követően Németország és Ausztria-Magyarország még szorosabbra fűzte kapcsolatait: 1879-ben megkötötték a kettős szövetséget. A Franciaországgal elégedetlen Olaszország csatlakozásával ez 1882-ben hármas szövetséggé bővült.
Egy semlegességi szerződéssel sikerült életet lehelni a három császár szövetségébe is. Franciaország elszigeteltsége nyomasztóbb volt, mint valaha. 1888-ban a becsvágyó II. Vilmos lépett a német trónra, aki menesztette Bismarckot. A német külpolitikát egyre inkább a nyers kihívás, a nyílt fenyegetés jellemezte. Először a francia-orosz közeledés érett katonai szövetséggé (1893).
Az 1902-ben megkötött angol-japán egyezmény jelentőségét utólag, a japán-orosz háború világította meg. Majd Anglia és Franciaország rendezte gyarmati ellentéteit, és megkötötte az entente cordiale-t (szívélyes megegyezés). A Franciaország elszigetelésére irányuló német külpolitika elbukott. 1907-ben a tekintélyében megtépázott Oroszország és Anglia is szerződést kötött. Megszületett a hármas antant. Bezárult a gyűrű Németország és szövetségesei, Ausztria-Magyarország és a bizonytalankodó Olaszország körül.
