Egy nyelv nyelvtani rendszere állandóan változik (összeszerkesztés módja és eszközkészlet). Állandó mozgatóereje a nyelvtani rendszer változásának az emberi gondolkodás fejlődésével együtt járó igény.

Mai nyelvtani rendszerünk jelentős része az ősmagyar korban (az ugor együttélés vége és a honfoglalás közötti másfél két évezred) alakult ki. Ez a folyamat a finnugor kori előzményekre épül, tehát nyelvünk megtartotta finnugor jellegét, de el is tér rokon nyelvektől.

Ebből a korból nincsenek nyelvemlékek.

Az eredetileg jelöletlen mondatbeli kapcsolatok jelöltté váltak (pl. ragtalan volt a tárgy, a határozók egy része, jelöletlen birtokviszony).

Igeragok: az ige után álló, hangsúlyát vesztett névmás hozzátapadt (agglutinálódás) az igéhez (lát-te, látod).

Birtokos személyjelek: személyes névmásból.

A finnugor korból származik a kijelentő, felszólító és a feltételes mód megkülönböztetése.

Múlt idő: adá, kéré típussal fejezték ki, a -t, -tt képző volt, később lett a múlt idő kifejezője, adá 19. sz. 2. felében tűnt el végleg.
A magyar nyelv külön életében alakult ki a határozói igenév, vonatkozó névmás, névelők, sok névutó, kötőszó, igekötő.

Az igekötők: határozói szintagmából alakultak ki (tengeren által mentek * átmentek a tengeren).
A nyelvemlékes korban alakult ki a határozott és a határozatlan névelő (hangsúlytalan 1) is.

Kötőszók, vonatkozó névmás: Megjött az kit vártunk.

A toldalékok:

Egy részük már a finnugor alapnyelvben is megvolt (-k többesjel).
A ragok nagy része önálló szóból alakult ki: szintagmatikus kapcsolat, névutós kapcsolat, összetapadás.

A mondatok:

Itt is az árnyalás, differenciálás felé halad a fejlődés. Egyszerű mondat, mellérendelő szerkezet, alárendelő mondattípus, többszörösen összetett mondatok. Bonyolult igeneves szerkezetek voltak összetett mondat helyett.