1. Az írás

Az írás: az emberi beszéd rögzítése grafikai jelekkel. Az írásjegyeket (jelölő) szokásszerű kapcsolat fűzi egy-egy beszédhanghoz (jelölthöz). A ma egész Európában és a világ nagy részén használt hangjelölő írások őse a föníciai ábécé.

 

2. A helyesírás

A helyesírás: egy nyelv írásának közmegállapodáson alapuló és közérdekből szabályozott eljárásmódja, illetve az azt tükröző, rögzítő szabályrendszer. A helyesírás körébe tartozik a külön- és egybeírás, a kis és nagy kezdőbetűk, az idegen szavak írásának, az elválasztás, a rövidítések és mozaikszók, valamint az írásjelek kérdése.

 

3. Helyesírási alapelvek

Helyesírási alapelveken azokat az eljárásokat értjük, melyek szerint szavainkat és szóalakjainkat leírjuk. Négy alapelvet követ a magyar helyesírás, kiejtés, szóelemzés, hagyomány és az egyszerűsítés elve. A helyesírás iránti igény vagyis igény a következetes mások által is használt írásmódra egyidős az írással. Az ómagyar korban kancelláriai helyesírás volt a jellemző. A középmagyar korban a katolikus és protestáns helyesírásról beszélhetünk. 1832-ben az Akadémia kiadta az első magyar helyesírási szabályzatot (legutóbbi 1984-ben jelent meg – XI.kiadás).

A magyar helyesírás legfontosabb jellemzői: betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröztető írásrendszer.

A betűíró rendszer azt jelenti, hogy az írás legkisebb egységei nem szót vagy szótagot rögzítő írásjegyek, hanem a hangoknak megfelelő, fonémákat jelölő betűk.

A sajátos magyar betűsor a latinbetű készletből alakult ki. A hangjelölő terminus nem pontos, a magyar helyesírás ugyanis fonematikus jellegű, azaz a szavak leírásakor a bennük lévő fonémákat, azaz a nyelvi rendszer legkisebb elemeit vesszük alapul.

Az értelemtükröztetés az egész helyesírást átszövő rendszerszerűséget, a szabályok egymással összefüggő rendszerét jelenti. A helyesírás sokat tükröz a magyar nyelv rend- szeréből. A szóalakban például külön kell feltüntetnünk a szóelemeket – mindegyik a neki megfelelő fonematikus alakban áll -, a morfémahatáron létrejövő hangmódosulások ellenére. Ez azt jelenti, hogy a szóalakok leírásakor egy egyszerű morfémaelemzést hajtunk végre. Továbbá a tulajdonnévi kategóriát a nagybetűs írásmóddal különböztetjük meg a közszavaktól; a különírás és egybeírás szabályait az összetételek és szószerkezetek közötti nyelvtani különbség határozza meg. Mind a fonematikus, mind az értelemtükröztető elvvel szemben a hagyomány meghatározta kivételek sora áll.

 

4. Helyesírásunk alapelvei:

1.) Kiejtés szerinti írás

Alapja az egységes irodalmi és köznyelv megléte. A kiejtés szerinti írásmód nem veszi figyelembe a nyelvjárási kiejtést (kell–kő, négy–nígy), a beszélt nyelvben megfigyelhető ingadozásokat (szőlő–szöllő), és a nyilvánvaló hibákat (köpeny-köppeny). A tőszavakat általában a kiejtés szerint írjuk.

 

2.) A szóelemző írásmód – szóelem tükröztető írásmód

A kiejtés az írástól eltér a mássalhangzók találkozásakor megfigyelhető hangmódosulások miatt. Biztosítja azt, hogy a toldalékos szavakban mind a szótő, mind a toldalék, az összetett szavakban pedig minden tag világosan felismerhető legyen. A toldalékos és az összetett szavak legnagyobb részében a szóelemeket olyan alakjukban sorakoztatjuk fel, ahogyan külön-külön ejtve hangzanak.

A szóelemző írásmódnak két fajtáját különböztetjük meg:

– A szóelemek mai alakját tükröztető írásmód.

– A szóelemek módosult alakjait feltüntető írásmód (fusson, házzal).

 

3.) A hagyomány szerinti írásmód

– Kiejtés rovására. Különösen jelentős a tulajdonnevek helyesírásában vagy az “ly” használatában.

 

4.) Egyszerűsítő írásmód

– Észszerű egyszerűsítés. Pl.:– többjegyű mássalhangzók duplázásakor: loccsan,

     – toldalékolás következtében egymás mellé kerülő 3 azonos mássalhangzóknál: tollal.

 

5. Az írásjelek

Az élőbeszéd változatos zenei színezetét, hanglejtését, hangsúlyait, ritmusát, szüneteit, érzelmi töblettjelentéssel kiegészülve próbálják meg visszaadni.