WILLIAM SHAKESPEARE: Lear király (1605), elemzés, tartalom

A mű tragikuma és az emberábrázolás szempontjából egyaránt két jellemet kell részletesebben megvizsgálnunk:

Leart és Edmundot. Lear a darab elején hatalmas uralkodóként lép fel; nagyúri szeszélyében leghűségesebb embereit is elűzi magától (Cordelia, Kent). Határozata az ország felosztásáról meggondolatlanságra, sőt bizonyos öregkori, csökkenőben levő ítélőképességre vall. A történelmi fejlődés is a nagyobb államegységek, nem pedig a szétdarabolt apró államok létrejöttét teszi szükségessé. Ugyancsak ítélőképességének gyengülésével lehet magyarázni azt is, hogy kedvenc leányát olyan hirtelen mellőzi, és feltétlen hitelt ad idősebb leányai hízelgésének. A rázúduló csapások, főként csalódása leányaiban megzavarják lelki egyensúlyát, de őrültsége – mintegy a szenvedések villámfényénél – feltárja előtte az élet olyan összefüggéseit, amelyekkel eddig nem törődött. A részvét, a többi emberrel való együttérzés először a testi-lelki nyomorúságban fogja el.

„Ó, ti meztelenek,

Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok, Az irgalmatlan vész dühében élve, Mi védi meg födetlen fejetek S a kiaszott testet szellős rongyotokban Ily évszak ellen, mint ez?

O, kevés Gondom volt eddig erre.” (III. felv. 4. szín.)

A világ igazságtalanságát is ekkor fedezi fel. „Rongyokon keresztüllátszik a kis vétek is, / Prémes bekecs s palást mindent befed” – mondja. Az olvasónak, illetve nézőnek az az érzése, hogy ezt a fejlődést már nem lehet fokozni, de az író mégis képes erre: Lear és Cordelia találkozásakor az őrületből ocsúdó királyban új emberrel ismerkedünk meg. Már kijárta a szenvedés iskoláit; amire azelőtt képtelen lett volna, bocsánatot kér lányától, s belátja saját igazságtalanságát. Shakespeare, a korábbi Lear-drámával ellentétben, nem ezzel oldja meg a főhős sorsát: á királynak bűnhődnie kell. Azok az erők, amelyeket elhirtelenkedett és igazságtalan országosztásával felidézett, szétmorzsolják. Cordelia megölését már nem tudja ez a sokat szenvedett ember elviselni, s a megpróbáltatásokba belehal.

Lear tragikuma azért magasrendű, mert sorsának beteljesedése egyben jellemének magasabb fokra fejlesztésével jár együtt. Szenvedélyes egyéniség, aki nagyszabású tettével szabadítja fel az őt elpusztító erőket. Hozzá hasonlóan jelentős személyiség a mellékcselekmény Edmundja, a másik tábor legjelentékenyebb képviselője, a reneszánsz akarnok típusa. Tehetséges, nagyravágyó ember. Nem véletlen, hogy a franciák elleni csatát az ő vezetésével nyerik meg. Nem tud belenyugodni a törvénytelen származásával járó hátrányokba, amikor tudja, hogy éppen olyan, sőt nagyobb képességekkel rendelkezik, mint törvényes bátyja. Agyafúrt módon sikerül mindent a maga javára fordítania. Apjának babonaságával, kortársainak korlátolt világnézetével szemben az egyéniség érvényesülésének reneszánsz kori gondolatát testesíti meg, annak az embernek a szemléletét, aki nem nemesi származásának, kedvező külső körülményeknek, hanem magának köszönhet mindent. Erre vallanak szavai az I. felvonás 2. színében: „Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből  volnánk, bolondok az ég akaratából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a szférák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planétái befolyások iránt, szóval, ami rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék… Eh! én biz az lettem volna, ami vagyok, ha mindjárt a legszűziesebb csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá nemzettek.”

Ez a cinizmus jellemzi szerelmi kapcsolataiban, rágalmazásában, apja feljelentésében és a gyilkolási parancs kiadásában is. Nincsenek középkori illúziói, és hatalma érdekében nem riad vissza semmitől. Tehetsége, kortársaiénál szélesebb látóköre ellenére sem érzünk iránta rokonszenvet: éppen ezért halálát nem mondhatjuk tragikusnak. A tragikus hős mindig bizonyos rokonszenvet, együttérzést vált ki, és mint Lear esetében is, azzal az érzéssel búcsúzunk tőle, hogy bukása erkölcsileg indokolt, de felemelő, s jobb, igazabb világ köszönt majd ezután az emberiségre. Ezt a katarzist csak a tragikus Lear és nem az intrikus Edmund halála keltheti bennünk.