Hirdetés

Thomas S. Eliot

12 perc olvasás
assorted-color leaves near eyeglasses, books, and green ceramic mug

Thomas Stearns Eliot élete és munkássága

Thomas Stearns Eliot századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen átélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy – a megszokott hagyományokkal szakító – intellektuális “személytelen” lírában hitelesen, nagy költői intenzitással mondta el.

Hirdetés

Az Egyesült Államokban született, ősei még a 17. században vándoroltak ki Angliából. 1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait. 1914-ben Londonban telepedett le, ahol előbb tanított, majd banktisztviselői állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal, aki ez időben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élő metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntően befolyásolta a nála mindössze három évvel fiatalabb költő további fejlődését. Eliot 1922-ben Criterion címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett, 1925-től pedig a Faber nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és “a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak” vallotta magát.

Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hősinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a “metafizikus költők egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak. Ők még olyan “érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt”; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t, aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű “metafizikus” kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott. Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Így érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítőt, egy “objektív korrelatív”-ot, tárgyi megfelelőt, “a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája”. Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja.

A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi. A vers az elbeszélés felé hajlik, a költői egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költő egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fő verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költői (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel. Eliot a verset az élő beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költői elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.

A puszta ország

T. S. Eliot első költői korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentősebb alkotása, határkő a költészet fejlődésében. Keletkezésének története röviden így összegezhető: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részből álló költeményt formált belőle.

Hirdetés

A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekből, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költő helyett különböző szereplők beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveiből vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet.

A széthulló világ képeit a mítosz – elsősorban a Halászkirály terméketlenségéről szóló legenda és a Grál-monda – fogja egységbe. A Halászkirály legendája a termékenységi kultusszal áll kapcsolatban, maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag történetével párosul, aki megmenthetné ezt a terméketlen, halálra ítélt világot. A költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és az életadó víz. A modern világban az emberek nem élnek igazán, emberi kapcsolataik üresek, a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az élőhalottságnak a metaforái. A víz-eső-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban mégsem a megváltást jelenti, a víztől is rettegni kell. Ez a világ ugyanis képtelen a megújulásra, éppen azáltal dermed halotti állapotba, hogy görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.

A költemény öt része: I. A halottak temetése, II. Egy sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a mennydörgés beszél – jól megszerkesztett egészet alkot. A III. részben, a költemény felezőpontján megjelenő Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ő lát, az voltaképpen a költemény tartalma. Buddha Tűzbeszéde Augustinus Vallomásaiból vett gondolatokkal fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelző mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata (‘adj,szeress és fegyelmezd magad’).

Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira is figyelnünk: az I. részben szereplő jelenetben Rudolf trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos bajor királyra utal. Mindebből levonhatnók a következtetést: az egyik lehetséges magyarázat szerint Pound és Eliot a Habsburg-monarchiára vonatkoztatja a bibliai puszta ország képét, tehát a vers az első világháború következtében széthulló Európáról szól.

A háromkirályok utazása

Eliot második költői korszakában visszahúzódik a spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el. E korszak legkiemelkedőbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költő a maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésből a megtisztulásba és megnyugvásba vezető utat kíséri végig a belső monológban. A költő pályáját a Négy kvartett (1943), ez az időről és az időtlenségről meditáló, zenei szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak drámai és kritikai műveket írt. Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is, melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927) is a Bibliából veszi a témát: Jézus születése után bölcsek érkeztek napkeletről, hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak. Eliot tehát ugyanúgy bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzője. Ez is szerepvers, a költő a vers-én tudatába helyezkedik, a bibliai bölcsek egyike számol be életük nagy eseményéről, elmeséli utazásukat.

Hirdetés

A költemény első szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezető öt sor idézet Lancelot Andrews-nak, Winchester püspökének egy Krisztus születésével foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a szuggesztív hangját, sajátos prózaritmusát veszi át a vers is. A köznapi beszéd fordulataival, lazább szerkesztésű mondatokban szól, a gondolatok ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A részletek halmozása, a nehézségek ismétlődő felsorolása következtében úgy tűnik, mintha egy helyben állna az elbeszélés, mégis előrehalad a megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedő szerpentinút állomásait járja be, hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az utazás rendkívüliségét éreztesse:

“a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.”

A második szakaszban az “enyhe völgy” mintha utazásuk célja volna, holott csupán azt érzékelteti, hogy a változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú, nyugodt sorok képeinek költőisége magasabb hőfokra emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A három fa, a szőlő, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlő, mind Jézus életének eljövendő eseményeire utalnak, de ezek a szimbolikus utalások a bölcsek számára még nem váltak érthetővé.

(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre feszítettek. Az ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust. A kockavetés: miután keresztre feszítették, ruháin sorsvetéssel megosztoztak. A szőlő Jézus példabeszédének allegorikus értelmére, az üdvösség előkészítésére utal. A borostömlőről szólva Jézus azt fejezte ki, hogy az új hit merőben új kezdet, nem a régi mózesi törvények egyszerű folytatása: az új bort új tömlőkbe töltik. A fehér ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó lovon ülő lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek végbe, a fehér lovon ülő lovas a világ meghódítására indul.)

A három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ők eddig olyan tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: “útbaigazitást nem kaptunk “.

A harmadik szakaszban utazásuk célhoz ér, de az elbeszélő a hely leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja. Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A bölcs egyértelműen mondja: “megtenném újra”, noha teljes zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény jelentőségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.

Hirdetés

A Születés és Halál egyelőre rejtett jelentőségét a vers középső részének szimbólumai fejezték ki. A vers hőse még bizonytalan a következményekben is: a Születés még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén már “másféle halálnak” örülne, az újjászületés ígéretét hozó krisztusi áldozatot várja. A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán élők állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még meg kell értenie saját változását.

A verset két kitűnő fordításban  is elolvashatjuk: Szabó Lőrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és köznapibb nyelvi fordulatokat. A vers egészét tekintve Vas István fordítása távolságtartóan elegáns, melankolikusabb, lágyabb hangon szól, Szabó Lőrincé hétköznapibb, nyersebb.

A vers címének pontos fordítása nehéz. Az angol eredetiben a “magus” szó szerepel, mely többes számban az újtestamentumbeli napkeleti bölcseket is jelenti. A Bibliában is bölcsek szerepelnek, tehát tévedés királyokról beszélni, bár nálunk gyakran “három király”-nak is nevezik őket. A mágus szóhoz viszont a magyarban túlságosan is hozzátapadt a “varázsló” jelentés.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!