Petőfi Sándor szerelmi költészete
Petőfi mottója 1846-47. táján: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” Ez megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, s megszabja a költő értékrendjét: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petőfiben egy pillanat lobbantotta lángra a szerelmet, s ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a 18 éves leányétól, Szendrey Júliáétól. Szerelmük történetének minden fordulata megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. Júlia ugyanis szeszélyesen, rejtélyesen viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. Júlia Petőfi számára egyelőre megfejthetetlen titok.
Hajlandó lemondani erről a szerelemről, s Karácsonykor című elégiájában már a reménytelenség szólal meg.
A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a bokor, mert… című alkotás a szakítás verse. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második strófa képi anyaga a régi szenvedély felerősödéséről vall, a záró szakasz az évszakok ellentétéből levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. A versnek sorsfordító szerepe van Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s belegyezik a házasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora születik ezután, egészen a szeptemberi esküvőig. Petőfi szerelmi költészete feleségéhez írt verseiben érte el tetőpontját.
Koltón, a mézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús őszi szél… kezdetű versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése.
A poéta kezében „imakönyve”: a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a szabadságért vívott háborúktól ível a jövendő kor látomásáig, a „vérpanoráma” iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén intimitásában. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén, jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.
Petőfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Ebben a versben az emberi élet, a boldogság és a szerelem mulandóságáról töpreng. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már.
A párhuzam képeiben felvillannak a négy évszak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, őszbe vegyülő haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan időt. A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános múlandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A fiatal özvegy képe (víziója) hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő „eljátszik” ezzel a lehetőséggel: láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja.