Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció, Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei. (Közülük a szőlőszem példázata – Az apostol talán legismertebb részlete a 11. fejezetben, a költemény felezőpontján helyezkedik el.) Jóllehet elbeszélő költeményről van szó, melyben fontos szerepet kap a jelenetezés, az előadásmód mégis a lírai elemet teszi dominánssá. Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja. Színe és fonákja: pátosz és irónia kettőssége jellemzi a modalitást. Az irónia forrása mindenkor a démonikus világ: „Bőszülten hagyta el a nép / A templomot, / Az isten és a béke házát.” Olyan világ ez, melyben az értékek teljesen megfordultak, éppúgy, mint a Felhők egyik darabjában (Igazság! alszol?).

A lírai elemet teszi hangsúlyossá az in medias res kezdés is: az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatása. A múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődéstörténetének” életképszerű elbeszélése (5–14. fejezet) az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. Az apostol hőse számunkra kész jellemként jelenik meg, s tulajdonságainak befejezettsége rávetül előtörténetére is. Bár a költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak.

Szilveszter pszichológiája és logikája a szentimentális emberé, akinek minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos.

Árulkodó tünet, hogy Szilveszter a falusi sokaságot szólítja meg, nem az egyéneket: „Üdvöz légy, nép!”, mondja ahelyett, hogy „emberek”; mint néppel van velük pertuban. Magánya legalább annyira vállalt, mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével. A nagy példakép, Rousseau nemcsak a születés és a vagyon énelvesztő, besoroló erejét tartotta veszélyesnek, hanem az emberi értelmet és a tehetséget is, mivel manipulálhatók a személyiség ellen. Így lett archimédeszi pont a szív, amely a természet szava az emberben és a lelkiismeret, amely nem enged letérni az erény útjáról. A szentimentális hős voltaképp a természet és az erkölcs (belső parancsként megjelenő) törvényeire, e két (kizárólag) megbízhatónak elfogadott iránytűre figyel. Az erény megszállottja; éppen rigorózus elvei okozzák látszólagos érzéketlenségét: úgy érzi, hogy a legkisebb engedménnyel is az üdvösségét kockáztatná.

Az apostol művészi megformáltsága több szempontból is a látomásköltészethez kapcsolódik. Időmértékes (jambikus lejtésű), rím nélküli, szabad szótagszámú sorokkal – az utóbbi éppúgy, mint az átkötések rendkívül nagy száma, a szintaktikai keretek fellazulásával jár együtt. A megmagyarázott metaforát nem önmagában szerepelteti, hanem füzérszerűen, kibontva, beágyazva a vers szövetébe (pl. a 14. fejezetben a szerkesztő válaszában). Még tovább lép előre az ellentétek ironikus hatású szembeállításában: „… mindig csak feketének látta, / Pedig fejér volt már, mint a galamb, / Csakhogy nem látszott színe a sötétben”. Jóllehet a hihetetlenül gyorsan készült szöveg egyes helyeit az alkotói ihlet elfáradása, kevésbé szerencsés megoldások jellemzik, egészében erényei Az apostolt az életmű meghatározó darabjává emelik.