Örkény István Tóték című művének elemzése

Groteszk és abszurd elemek Örkény műveiben

Örkény István (1912-79) magyar drámaíró, az 1945 utáni magyar irodalom talán legtöbb külföldi elismerést kapott alakja. Forradalmasítja a próza- és drámairodalmat. A hatvanas évektől kezdve kísérletezgetni kezdett a stílusokkal. Érdeklődése a groteszk felé irányítja. Neve elválaszthatatlanul összeforrt a groteszk stílusértékkel, mintegy „védjegyévé” vált. Ebben a stílusban alkotta meg Egyperces novelláit és a Tóték című művét, melyek később széles körű ismertséget hozott az író számára.

Groteszknek nevezzük azt az esztétikai minőséget, amely szélsőségesen ellentétes elemek egybefonása által kelt egyszerre komikus és riasztó hatást. Ebből következik a képzavar és az össze nem illő elemek, konfliktusok mindvégig feloldhatatlanok maradnak. Gyakran ábrázol visszataszító, undort keltő elemeket, például: torzságot, rútságot. Jellemzi továbbá a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapisága. Gyakori kiváltója az elidegenedettség, a szorongás és a félelem. Az abszurd, mint látásmód nem más, mint képtelen, valótlan, egymásnak ellentmondó elemek nyilvánvaló, magyarázatra nem szorulóan való kezelése. Az abszurd ábrázolásmód alapélménye a lét totális értelmetlensége. Ez a két esztétikai minőség kölcsönösen áthatja egymást Örkény műveiben.

Tóték

A Tóték című műve először 1964-ben kisregény formájában keletkezett, melyet a Kortárs c. folyóirat közölte, majd 1967-ben átdolgozta tragikomédiává. Az alkotásról Fábri Zoltán filmet is készített (Isten hozta, őrnagy úr! címmel). 1970-ben a mű „Fekete humor” díjat nyert.

Örkény a háborút tekintette élete sorsdöntő élményének, s ezt legteljesebben a Tótékban tudta megragadni. Látszatra nem is a háború a fő téma, a mű cselekménye nem a fronton, hanem a hátországban játszódik. A kisregényben Tót Lajos tűzoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz fronton harcoló fiuk parancsnokát, egy őrnagyot, abban reménykedve, hogy megnyerve a tiszt jóindulatát, biztonságosabb helyet szereznek fiuknak. Ezáltal Örkény bemutatja a háború hatását az emberekre, a személyiségtorzulást; valamint mindenki felelősségét a háborúért. A tűzoltóparancsnok és az őrnagy viszonyváltozásai, ütközései – és a mögöttes tudati folyamatok – alkotják a mű cselekményét. A műidő a II. világháborúval párhuzamosan néhány hét történését írja le.

Örkény a műben a deformálódást, a háború okozta felborult világot mutatja be a szereplők és a cselekmény által. A kisregény középpontjában az őrnagy és Tót úr, illetve kettejük konfliktusa által végbemenő változás áll. A deformálódás lényegi mozgatója maga az őrnagy. Idegeit megviselte a háború, ezért eredetileg maga is áldozat, sajnálni mégsem tudjuk. Képtelen a civil élethez alkalmazkodni, s feszültséget teremt azzal, hogy a hadsereget és a civil életet összekapcsolja. Zsarnokként rátelepszik a családra, s megpróbálja átformálni azt. Állandó munkakényszere van, s úgy gondolja, a munka még akkor is megoldja az emberi problémákat, ha értelmetlen. Közben ugyanis lehet gondolkodni, tervezgetni. Azért válik, torz parancsolóvá, mert Tóték szolgai készsége és alázata szinte felkínálja neki ezt a lehetőséget. Akaratát rákényszeríti Tótra és a családra továbbá manipulálja Tótot: szokásai feladására kényszeríti őt és a családot is, póttevékenységet végeznek, ami nem más, mint a „dobozolás”. Tóték butaságukkal, naiv szemléletükkel szinte előhívják az őrnagy agresszivitását, mely leginkább a Tót Lajos felé irányul megalázások formájában.

Tóték az áldozat és a szolgalelkűség képei. Kiszolgálják az őrnagy abszurd, abnormális viselkedését, amibe az ő személyiségük is beletorzul.  Az őrnagy nem viselkedik zsarnoki módon, Tóték csinálnak belőle zsarnokot a túlzásba vett kiszolgálással, ezért a kialakult helyzetért ők a felelősek. Mariska az anyai szeretet miatt ösztönösen engedelmeskedik az őrnagynak, és férjét is erre biztatja, csitítja fiára hivatkozva. Ágika szolgalelkűségében vakbuzgó egyéniség. Beleszeret az őrnagyba és buzgó kiszolgálójává válik: a nehéz pillanatokban mindig ő találja meg a megoldást (dobozolást –> amikor az őrnagy nem tudott aludni, majd nagyobb margóvágót –> amikor hatékonyabb és gyorsabb módszerre volt szükség).