George Orwell – Állatfarm

George Orwell

Eredeti neve Eric Blair. Élete, személyisége csupa véglet és ellentmondás. Elszegényedett skót kisnemesi családban született, de egy ösztöndíj révén mégis a híres, elegáns etoni iskolában tanulhatott. Szolgálatot vállalt az indiai birodalmi rendőrségnél Burmában, de tapasztalatai megrendítették, s visszatérvén Európába, „vezeklésképpen” a legsötétebb nyomor és szegénység nyomába szegődött az észak-angliai bányászvidékeken. Már ifjúkorában megérintették a demokratikus szocializmus eszméi, fegyvert fogott Katalóniában Franco ellen, de mégis ő lett az, aki lerántja a leplet a kommunista propaganda működéséről és a baloldal hazugságairól. A világirodalomban mindenekelőtt az Állatfarm és az Ezerkilencszáznyolcvannégy című regényeivel van jelen.

Az Állatfarm

Groteszk, abszurd

A regényben két esztétikai minőség dominál: a groteszk és az abszurd.

A groteszk meghatározása szerint: esztétikai minőség; a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Az egyik elem minden esetben valamely riasztóan torz, rút vagy félelmet, borzalmat keltő vonás, amely másfelől mulatságos, kedves, bájos vagy kicsinyességével komikus elemekkel ötvöződik. Ez felfedezhető akár Napóleon és a többi kétlábon járó disznó, akár Süvi, de az önfeljelentő, majd lemészárolt állatok alakjában is.

Az abszurd képtelen – a fantasztikum azon szélsőséges válfaja, amikor a képzeletbeli jelenségek és a közöttük levő kapcsolatok ábrázolása felborítja a köznapi fantázia logikáját, a mitikus-mesés-utópikus hagyományokat, s így a hihetetlensége abszolút váratlanul és kiszámíthatatlanul egyéni, meghökkentő. Az abszurd világképét jól tükrözi a regény végén az emberek és a disznók kiegyezése: jelzi, hogy a hatalom birtokosai sosem mondanak le a hatalomról, míg a „kisember” csak értetlenül áll az események előtt, melyeknek igazságtalanságát, ha sejti is, tenni ellenük képtelen.

Az Állatfarm politikai háttere

Orwell akkor írta az Állatfarmot, amikor a legalkalmatlanabbnak látszott a pillanat a Szovjetunió és a sztálinizmus bírálatára. 1943-44-ben, a sztálingrádi csatát követően a Nyugat a hitlerizmus fölötti győzelem lehetőségének felcsillanása után amnéziába látszott esni. Hirtelen feledve voltak a sztálinizmus bűnei, a perek, a tisztogatások, a kényszermunkatáborok, a kollektivizálás többmilliós áldozatai. Orwell azonban nem osztozott ebben a kóros feledékenységben. 1937 tavaszától ő éppoly kérlelhetetlen antisztálinista, mint antifasiszta. Barcelonában ugyanis tanúja volt, és kis híján áldozata lett egy véres politikai pogromnak, amelyet az NKVD, a KGB elődje vezetett a törvényes spanyol kormány tudta és beleegyezése nélkül a nem sztálinista baloldal ellen. Sebesülten kellett menekülnie, hátrahagyva könyveit, kéziratait, míg kevésbé szerencsés bajtársai e mészárlás áldozatai lettek. Orwell éppen a háborús győzelem küszöbén, amikor Sztálingrád mámorában mindenki Sztálin-párti volt Angliában, tartotta időszerűnek figyelmeztetni – elsősorban honfitársait – a baloldali totalitarianizmus valódi mibenlétére.

Orwell olyan leleplezésnek szánta az Állatfarmot, amelynek elolvasása után hazájában az utca embere is képes átlátni a sztálini propaganda hazugságain. A regény mégis csupán a háború befejezése után jelenhetett meg, ugyanis a legrangosabb angol kiadók úgy találták, hogy a könyv kiadása politikai irányánál fogva nem vállalható. Orwellt rendkívül felháborította a sajtószabadság ilyen mértékű megcsonkítása, s ez csak megerősítette benne az elhatározást, hogy az 1984 cselekményét Londonba helyezi.

Az Állatfarm alcíme: „A fairy story”, tündérmese, ami egyszerre ironikus és pontos. Ironikus, hiszen a történet korántsem „mese”, ahhoz túlontúl igaz. Ugyanakkor pontos is, hiszen az Állatfarm mégiscsak mese a szó aesopusi, La Fontaine-i értelmében. Állatmese (fabula), tanmese, példázat. De joggal tekinthető negatív utópiának, szatirikus regénynek vagy scifinek is. A szereplők és a történet számos eleme tartalmaz szatirikus utalásokat a kommunizmus egyetemes és szovjetunióbeli történetére, kezdve a marxi Kommunista Kiáltvány paródiájától az orosz forradalomig, a polgárháborútól (a Tehénistálló Csatája) a vezérek és más szereplők azonosíthatóságáig (Napoleon elvtárs valóban Sztálin, Hógolyó Trockij, Molly az emigráltakat, Mózes az egyházat, a két farmer – Pilkington és Frederick Angliát és Németországot testesítik meg).

Minden részletre kiterjedő allegorikus megfelelésről azonban nem beszélhetünk. Lenin-figurát például hiába is keresnénk a regényben, míg Bandi és Rózsi barátságának vagy Benjamin alakjának a valóságban nincs megfelelője. A tyúkok lázadását éppen azonosíthatnánk a kronstadti tengerészlázadással, vagy a beszolgáltatások elleni parasztmegmozdulásokkal, de egy ilyen dekódolás nem feltétele a mű megértésének.

Orwell nem allegóriát, hanem általános érvényű modellt alkotott, amely a baloldali totális diktatúra kiépülésének és működésének paradigmáját adja. Orwell regényének ezt az általános érvényű, a baloldali diktatúrák igazi természetét leleplező sajátosságát mi sem példázza frappánsabban, mint az a tény, hogy amikor a 60-as években Ghanában egy ellenzéki lap folytatásokban közölni kezdte, az olvasók azt hitték, hogy a regény az ő sorsukról, a Nkrumah-rendszerről szól.

Orwell az Állatfarmban egyszerű, közérthető és hatásos formában képezte le a baloldali totalitarianizmust. A forradalmat és a demokráciát eláruló hatalmi rendszer ellen fordította azokat a propagandafogásokat, amelyeket a rezsim maga használt a tömegek befolyásolására. E propaganda gyökerei a Kommunista Kiáltványra vezethetők vissza, amelyben Marx néhány jelszószerű alapigazság köré csoportosítva leplezi le a kapitalizmust, és jelöli meg a kommunista mozgalom céljait:

„Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” „A proletárok a forradalomban csak a láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek”.