Kassák Lajos élete

A ló meghal, a madarak kirepülnek

1922-ben a 2×2 folyóiratban jelenik meg. Az epikai váz az 1909-10-es európai csavargás, melyet az Egy ember élete III. könyvében is feldolgozott. A műfaj „parcours” (=átvonulás) típusú vers, az elbeszélő költői én az utazás epikus emlékeit saját személyiségének jegyeivel formálja át. A vers előzményének, mintájának Apollinaire Égövek és Cendrars Transzszibériai expressz című költeménye tekinthető, ez utóbbit Kassák fordította magyarra. A ló meghal, a madarak kirepülnek két utazást ír le. Az első a földrajzi, a fizikai út, mely meglehetős pontossággal, lineárisan vonul végig a versen. A másik út a belső utazás, a költővé válás folyamata, illetve a személyiség megtalálásának fázisai. A költővé válás egyes állomásait a kiszólások jelzik:

„még utóbb is költő lesz belőlem, én költő vagyok, mert akkor már költő voltam megoperálhatatlanul, én csak együgyű költő vagyok csak a hangomnak van éle”

Az utolsó megnyilatkozás a konstruktivizmus, illetve aktivizmus ars poeticája, mely a világ, illetve önmagunk építésére szólít fel. Az önépítés végső fázisa a sokak által dadaistának mondott zárlatban fogalmazódik meg. A csupa nagybetűvel szedett név arra utal, hogy a változó, kiismerhetetlen világban a személyiség – ha megtalálta és fölépítette magát – csak önmagára számíthat. A sokfelé elágazó gondolati tartalom egyik legfontosabb összetevője a hittétel a forradalom, elsősorban az orosz forradalom mellett. A „szőke tovaris” ódikus-himnikus monológja a jövő felépítésének szkeptikus reményét hordozza. Erre utal vissza bizonyos értelemben a költemény utolsó sora is, mely egyszerre jelzi a történelemből való kiesettséget, a meg nem valósult magyar forradalmat, de a világ irracionalitását is.

Bár az utazás célja mindvégig Párizs, az ottani élményekről szinte alig olvashatunk. Ennek egyik oka ideológiai: az új világ immár nem ott készül, másrészt az „én láttam párist és nem láttam semmit” kitétel a Nyugat első nemzedéke Párizs-kultusza ellen irányul. Ez a fajta támadás jelentkezik a stíluseszközök szintjén is. Kassák elveti a szecessziós-szimbolista látásmódot és stiláris tobzódást. Művéből hiányzik a költői áttétel és stilizálás. „Hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák” – azaz képeinek nagy része a valóság egy az egybeni átadására épül. Ennek fontos eszközei a köznyelvi metonímiák, illetve a szillepszis, azaz a szó eredeti és átvitt értelme egyszerre van jelen. Kassák elméleti írásaiban hangsúlyozza éppen a látszólag értelmetlen szóösszetételek kapcsán, hogy van az emberi érzelmeknek olyan tartománya, melyet a konvencionális lexika képtelen visszaadni. Ezért kerülnek be a műbe a futurizmusban és dadában is használatos szabad szavak. A sajátos kassáki építkezést – mely egyszerre költői és emberi program – jól példázza a hosszú vers felütése. A szavak nem a megszokott szintagmatikus rendben, illetve logikai viszonyban kerülnek egymás mellé, hanem mintegy téglákként építkezve, az egész épület áll helyt önmagáért.

A dadaizmus határán mozgó vizuális kísérletei, kollázsai, mechano-architekturális kompozíciói képzőművészeti pályáját vezették be, melynek sajátos termékei bécsi képarchitektúrái. Technokrata szenvedélyének, konstruktivista érdeklődésének jelentős dokumentuma a Moholy-Nagy Lászlóval összeállított Új művészek könyve 1922. Az ideológus Kassák röpiratok sorozatában jutott el a forradalmi kiábrándulástól a munkásosztály harcának lehetséges új stratégiájáig. Elméleti kötetében (Álláspont. Tények és új lehetőségek, Bécs, 1924) – szemben a kommunisták elképzeléseivel – az osztályharc kiélezése helyett a munkásság ideológiai és pedagógiai felkészítését hangsúlyozta. Hazatérve az avantgárd megújítására tett kísérletet a többek között Illyéssel és Déryvel szerkesztett Dokumentum című folyóiratában. 1928-tól a szociáldemokrata párttal alakított ki szorosabb kapcsolatot. A mozgalom fiatal értelmiségére támaszkodva indította meg a Munkát.

A gazdasági válság élesedő politikai harcaiban fő műfajai a publicisztika és az irányregény. Munkásmozgalmi nézeteit Napjaink átértékelése 1934 című kötetében összegezte. A művészetnek szociális cselekedetként való felfogása ihlette a korszak irányregényeit (Napok, a mi napjaink, 1928; Angyalföld,1929; Marika, énekelj!,1929; Megnőttek és elindulnak, 1931; Munkanélküliek, 1932; A telep,1933; Az utak ismeretlenek,1934; Akik eltévedtek, 1936). A regénysor egyben határozott elmozdulás a szociografikus hűségtől a miliőrajz és a lélektani regény irányába, s egyben a következő generációk életét és vágyait is érzékeltetve. Törekvéseinek szintéziseként is felfogható önéletrajza, az Egy ember élete, a legjobb magyar memoárok egyike, mely 1928-tól folytatásokban jelenik meg a Nyugatban.