Kaffka Margit: Színek és évek (1912)

Telekdy Péter, Magda mostohája kivételes ember. Külföldet járt, művelt, de mindig valami bolondéria izgatja. Félig megértett eszmék között válogat, meglehetős következetlenséggel, s a gazdálkodásra, demokráciára vonatkozó elgondolásait ügyetlenül, a doktrinerek gyakorlatlanságával próbálja megvalósítani. El is jut a teljes anyagi-testi csődhöz. Annak a jó szándékú, de teljesen enervált dzsentrinek a képviselője, aki tele van jóakarattal, de az életbe illeszkedés s a praktikus életbölcsesség hiányában ugyanarra a sorsra jut, mint nótázó, mulatozó társai.

Az úri társaság alatti társadalmi szintet a grófi alkalmazottak kispolgári, pletykás, irigykedő csoportja képviseli. Feltűnnek olyan figurák is, mint pl. Spach Náni vagy a már említett Lipi szenzál, aki a dzsentricsaládokkal patriarkális jellegű üzleti kapcsolatban állnak.

Kaffka Margit írásművészetének hordozója a sajátos nyelv. Elsősorban vizuális, impresszionista jellegű képteremtésével hat, de nagy szerepet juttat az akusztikai elemeknek is. Nemegyszer pongyola ugyan, de – Radnóti Miklós tanulmánya szerint – „pongyola mondatai épp akusztikailag szigorú művésziségükkel hatnak megvesztegetően, és szolgálják a célt.” Nyelvi fantáziájára, mondatainak zeneiségére és pongyolaságára egyaránt jellemző a következő részlet:

„…a félig hunyt zsaluk megöl utánam tűzött már loppal a figyelésbe élesedett asszonyszemek gáncsa, ítélete jóslata vagy kedvezése. »Ni, a kis Pórtelky Magda, adták hírül csendes, harangszós deleken az öreg, rokoni házak hunyorgó ablakszemei. Már számbavettek, már felavattak azok közé, akikkel foglalkozni lehet, aki beszédtárgya lesz így vagy amúgy; lassan, óvakodva feljebb húzódott mögöttem egy-egy zöld redőnysor, és éreztem, hogy kapcsolódnak a sarkamba, derekam hajlása, szoknyám ráncai fölött hogy tapogatnak végig a tekintetek, mint óvatos, kutató tűk horgai… Itt, a Megye-utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát az újon jöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajduvárostól a Várkert-útjáig végig.” (IV. f.)

Zseniális, impresszionista képalkotás, modoros pongyolaság s zsúfoltságában a szecesszió ma ismét divatba jövő formavilágát idéző stílusötvözet jellemzi ezt a különös prózát, amely tökéletes tartalmi és hangulati hordozója az írónő mondanivalójának.

Drámai, balladás tömörségével tűnik ki Vodicska halálának néhány soros, szaggatott mondataival többet sejtető, mint elmondó leírása. A második házasság ábrázolását megnyitó litániázó, ritmikus próza az első mondat archaikus ünnepélyességével, a folytatás gondolatritmusával az elmúlt apró gondokon, válságokon felülemelkedő írói magatartást fejezi ki a nyelvi eszközökkel is.

„Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet és tért vissza holdújulás, vízár, hó, eső, s az évszak virágai és gyümölcsei!” (XX. f.)

Kaffka egy örökre eltűnt világról ad számot a Színek és években. Regénye kritikai realista alkotás, az úri Magyarország széthullásának Móricz előtt legkeményebb ítéletű krónikája.