József Attila költészete, verselemzések

A költő a VII. szakaszban fejti ki, hogy nincs lehetősége kitörni a „vas-világból”; az ifjúságába menekülne („törvényt szőtt a múlt szövőszéke”), de ez is felfeslik. A világegyetem felé tekint, de az ottani világ is kegyetlen és hideg („az egek fogaskerekére”). A következő, VIII. strófában már látható, hogy „börtön a világ”: maga a világegyetem válik börtönné, a „nyirkos cementfalak” pedig nem engedik a szabadságot érvényesülni. A IX. szakaszban álom-képek halmozódnak egymásra (egy kicsit szürrealisztikus vonásokkal), de a képzelet világa nem az a hely, ahol az élet értelemre talál, így az „arany öntudat” állítja meg a képzeletet. A X-XI. versszakok az értelem és az érzelem kettősségét adják: a X. rész az érzelmek nélküli élet képe, a XI. az értelem nélkülié. Végül, a XII. versszak a lehetséges emberi magatartást szemlélteti: a szemlélődő-virrasztó magatartást – jön-megy az élet, de az ember kívülről szemléli a világot.

 

A történelmi ember válasza

József Attila kései közéleti versei az egyéni és a társadalmi gondot egyszerre mutatják fel. A fasizmus előretörése s ellenhatásként a népfrontgondolat kimunkálása következtében más módon jelenik meg a társadalom megváltoztatásának az óhaja. Jelen van benne továbbra is a társadalmi forradalom, de most nem az a hangsúlyos, hanem az általános emberi értékek védelme. A költő a nemzeti kérdéskört alkotó módon építi be műveibe.

 

Levegőt!

A Levegőt! versindító helyzete az éjszaka-versekre utal vissza. Az elhagyatottság motívumaival jellemzett világban jelenik meg a költő, aki hazafelé tart. A versben a mind totálisabbá váló jogfosztottság képei jelennek meg.

Igen dinamikus a versindítás, amely jelzi a lírai hős jelenlétét a versben, és ez később fel is erősödik. A lírai hős közvetlen jelenléte mindvégig hangsúlyos, amit az igehasználat és a személyes névmás nyomatékossága mutat. A hangsúlyozott személyesség világosabbá teszi, hogy az emberi személyiség létezését veszély fenyegeti. A már jelentkezett felnőtt-magatartás itt is megjelenik: a felnőtt elmondja, hogy szinte minden tilt és korlátoz, hogy levegőtlenség fojtogat.

 

A Dunánál

A vers alaphelyzete azonos az eszmélés többi versével: egy adott pontból szemlélődik a költő, néz, hallgat és figyel. A külváros (Külvárosi éj), a csillámló sziklafal (Óda), a semmi ága (Reménytelenül) után most „a rakodópart alsó kövén”, a Duna-parton. A Duna jelkép egyrészt folyó, másrészt a közös történelemnek is tanúja, ezenkívül mint folyó, alkalmas az idő-élmény érzékletes kifejezésére. Versformáját tekintve az óda modern változata, szerkezetére jellemző a hármas tagolás.

Az 1. rész a konkréttól halad az általános felé. A szakaszok utolsó két-két sora összefoglaló állításnak tekinthető. A költő alapkérdése: „az időnek az … árja, melynek folyamatában törvényszerűségeket lát meg, tár föl az emberi tudat, … alakítható törvényszerűségekkel viszi-e az egyes ember sorsát, s értelmessé, teljessé formálja-e azt?” A 2. szakasz ad választ a kérdésre: a jelen és a múlt egyedének csak együtt van reménye érvényes igazsággá válnia. A 3. rész a múlt és a jelen mellé hangsúlyosan vonja be a jövő képét. A múlt, a jelen és a jövő idősíkja a strófa végén összetalálkozik: „e múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!” A három résznek végső egysége a létet irányító természeti és társadalmi törvény kimondása az utolsó versszak. Amit mond, egyszerre érvényes minden kor emberére, s épp ez a teljes körű érvényesség teszi mindenki számára elfogadhatóvá azt a gondolati és politikai programot, amelyet a vers kibont.

 

A legutolsó vershármas

Az 1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. A jelenben mind az egyén, mind a társadalom helyzete reménytelen, de a jövő meghozhatja e helyzet feloldását az egyén és a társadalom számára. Három legutolsó verse, a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Ime, hát megleltem hazámat már a halál partjairól tekint vissza bevégzett életére.

 

Karóval jöttél

A Karóval jöttél önmegszólító vers, egyúttal létösszegzés, amely a gyermekkorig megy vissza. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig a csalódás, a kiábrándulás a szerepekből. Ezt az állapotot rendkívül nehéz elviselni, ebben a léthelyzetben az egyetlen megoldás a halál.