Hirdetés

József Attila költészete, verselemzések

16 perc olvasás
József Attila költészete, verselemzések

 

József Attila, a modern szerelmi érzés megfogalmazója

József Attilát magánéletében szinte mindvégig a hiány kísérte: ami másoknak megadatott – mint például gyermekkori védettség, állás, házasság, saját család -, azt neki nélkülöznie kellett. Ez a nehéz gyermekkor, az árvaság érzete tette őt érzékennyé a külvilág felé. József Attila mindenbe megpróbál kapaszkodni, ami szép és jó, próbál harmóniában élni életének ebben a korszakában. Álmait csak a költészetben valósíthatta meg, ennek az álmodozásnak egyik legszebb darabja az Óda.

Hirdetés

 

Óda

Az Óda egy lillafüredi írókongresszuson keletkezett egy futó ismeretség nyomán. A költemény a nagy szintézisversek sorába illik, hiszen sokkal gondolatiasabb, mint egy egyszerű szerelmes vers.

A vers indítása a szemlélődő költőt mutatja a tájban, az emlékező költőt, akiben a magány érzése ébreszti fel az emlékeit. A kibomló metaforák a táj minden elemében a szeretett kedvest villantják fel. Az egyes mozdulatok felidézése finom hangzású főnévi igenevekkel történik (meglebbenti, megrezzenni). A kedves hiánya alapélménnyé teszi a távozás motívumát. A 2. szakaszban feltör egy szenvedélyes vallomás (Óh mennyire…), majd ellentétekben nagy távolságok kapcsolódnak össze (a távol közelében, földön és égbolton, édes mostoha). A 3. versszak első soraiban a tudat- és az ösztönvilág összekapcsolódását figyelhetjük meg. A következő (4.) szakaszban az emlékezés, a vallomás képei után a szerelmi azonosulás megjelenítését követhetjük nyomon. Az 5. strófában megjelenik az elmúlás, a pusztulás motívuma – a szerelem, az öntudatlan örökkévalóság az egyetlen, ami a haláltudatot feloldhatja. A Mellékdalnak elnevezett szakaszban (6.) a népköltészetből jól ismert tiszta nyelv használatát találhatunk. Itt egyúttal jelenik meg a szeretetvágy reménysége és a remény bizonytalansága.

 

A tragikus önsors és a végső számadás költeményei József Attila lírájában

Hirdetés

Eszmélet

Az alkotó egyik legösszetettebb, a harmincas évekbeli érett pályaszakasznak mintegy a felezőpontján született az Eszmélet. A vers megírásának alaphelyzete a költő harmincas évekbeli válságos magánéleti, társadalmi állapota (pszichoanalízis, ellentmondásos kapcsolat a népi írókkal, Szántó Judittal való különös kapcsolata, az állandó nincstelenség érzete, stb.).

Az Eszmélet a filozófiai igényű költészet egyik magyar csúcsteljesítménye, azonban nem egyetlen filozófiai rendszer merev és következetes alkalmazása, hanem szintéziskeresés, mégpedig bármifajta gondolatI egyoldalúságon felülemelkedve. Az alapkérdés: van-e értelmes rendje az emberi életnek? Amit a költő válaszként kimond, elkeserítő: a világ „széthull darabokra”. A szerkezetet tekintve a vers strófái tele vannak elmélkedéssel, amiket külön-külön folytatni lehetne – a versszakok gondolkodásra késztetnek, a leírt gondolatok továbbgondolására. A 12 rész felfogható úgy is, mint logikai sort alkotó egységek láncolata, s úgy is, mint önmagukban is egész értékű strófák ciklusa. A műfaji előkép Villonnál lelhető fel (Nagy Testamentum): nemcsak formájával, hanem összegző-leszámoló jellegével is.

Az első versszak egy jellegzetes, József Attilára jellemző természeti képpel indul. A versszakban a nappali-éji világ ellentéte jelentkezik, amely a II. versszakban bontakozik ki álom-világgá, illetve „vas-világgá”. Ezek közül egyik sem megvalósítható, s innen ered a mű központi kérdésére adott válasz: az ember feladata az önértelmezés, azaz a létértelmezés, életének mérlegre tétele (egzisztencialista gondolatok). Az éj és a nappal, az álom és a való nem felel meg egymásnak: egyik sem az a rend, amelyik való lehetne. Az álom irracionálisan hibátlan, a jelen valóság pedig embertelen.

A III. versszak életrajzi indíttatású képekkel van tele (pl. „sovány vagyok”) – a hiányérzet megjelenése nyilvánvaló. A IV. versszak hasított fája az első részhez kapcsolható, ám amíg ott természetes állapotában van jelen a fa, itt hasítottként megerősíti a vas-világ rendjét. Az élő fa és a hasított fa kettőssége, az egész és a széttört egész szembeállítása filozófiai tétellé válik. A jelennél (ami van) normálisabbnak mutatkozó állapot az ami nincs-é (álom, képzelet) és az ami lesz-é (a mégis bekövetkező jövő). Immár nincs élet a világban – a tárgyias, kegyetlen világot olyan igék fejezik ki, mint a „szoritja, nyomja, összefogja”. Az V. versszak ismét személyes élményekkel telítődik a teherpályaudvar-motívum által: a lét kiszolgáltatottságát, a magányban élő ember félelmét ábrázolja ez a strófa. Az előző konkrét képpel szemben a VI. versszak nagy általánosítás: a belső fájdalom kivetítése az egész világra, a világ és az én viszonyának elemzése. A megállapítás: amiért szenvedek, azért a külvilág a felelős. Az ember azonban ki akar törni a determináltságból, szeretne egészségesen és szabadon élni egyénként és a társadalom polgáraként – ennek a lehetséges programja szólal meg itt.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4