Irányzatok az világirodalomban 1945 után

Az 1945 utáni korszakban igen jelentős az emigráns irodalom szerepe. Belső emigrációban, cenzurális tilalmakkal nem törődve írta az orosz ALEKSZANDR SZOLZSENYICIN Rákosztály (1968) című regényét és a Gulag-szigetvilágot (1973), amely a szovjet lágerek világát mutatja be az irodalmi szociográfia eszközeivel, így született a lengyel és a cseh szamizdat-irodalom is. A közép-európai országok emigráns írói közül a lengyel GOMBROWICZ, MILOSZ és MROZEK, a cseh MILÁN KUNDÉRA (1929-) és a román MIRCEA ELIADE (1907-1986) a legjelentősebb. Az emigráns és a száműzött sajátos kulturális térben él, melynek központja az emlékekben létező, mitizált szűkebb haza. Megszűnik számára a tér-idő folytonossága, a jelen és az itt értékekben szegény, kulturális dimenzióitól megfosztott világ lesz. E különös perspektívák rendkívüli lehetőségeket rejtenek magukban. Az emigráns író két kultúrában, nemegyszer két nyelvben is otthonosan mozog, többféle hagyományból merít. Fogékony a tragikum iránt, léte átélhetővé teszi a paradicsomból kiűzetett emberiség egyetemes száműzetését. Legfőbb feladata az értékek megőrzése. Emigráns küldetésének csak a halál vagy a hazatérés vethet véget. Az emigráns irodalom két legfontosabb toposza ezért a halál idegen földön és a hazatérés látomása. A XX. századi orosz emigráció három hullámban érkezett Nyugatra. Az első a nem kommunista értelmiséget hozta, közvetlenül a forradalom után. Az újabb hullám a második világháború után, a harmadik a hetvenes években érkezett (ekkor került ki a Brezsnyev-korszak ellenzéke).