Hirdetés

Irányzatok az világirodalomban 1945 után

11 perc olvasás
woman holding book

1945 után egyre távolabb került az irodalom a társadalomtól. Míg a harmincas években a fasizmus veszélye erősítette az írók közéleti szerepét, a háború után már a kétféle totalitarizmusról szerzett tapasztalatok a legnagyobbak számára lehetetlenné tették, hogy társadalmi utópiák eljövetelét hirdessék. E felismerésből nagy, klausztrofóbiás negatív utópiák születtek.

Hirdetés


Hirdetés

GEORGE ORWELL (1903-1950) angol író 1984 című, 1948-ban keletkezett regényében az elsők között írta le a jövő totális államát, amely az emlékezet elpusztításán és a nyelv állandó deformálásán alapul. A háborús pusztítás élményéből a költők egy része azt a következtetést vonta le, hogy a hagyományos költői nyelv használata erkölcstelen, de legalábbis esztétikailag érvénytelen, alkalmatlan az apokaliptikus léthelyzet megjelenítésére. A lengyel TADEUSZ RÓZEWICZ (1921-) verseiben nincsenek metaforák vagy az ismert kulturális toposzokra vonatkozó utalások; PAUL CELAN (1920-1970), a bukovinai származású, Párizsba emigrált, németül író költő számára már-már magát az alkotást is lehetetlenné tette az a paranoid állapot, hogy esetében azonos a koncentrációs táborok és a költészet nyelve. Más költők, például a lengyel CZESLAW MILOSZ (1911-), elutasították a további deformáció poétikáját, olyan avantgárd utáni költői nyelvet hoztak létre, amelyben a hagyományos alakzatoknak is helyük van. Az orosz emigráns JOSZIF BRODSZKIJ (1940-) így ír erről a döntésről: e

„légüres térben… a kulturális folytonosság helyreállítására törekedtünk, felidéztük formáit, alakzatait, hogy új… korszerű tartalommal töltsük meg e kevés megmenekült… formát.”

BRODSZKIJ ezt nem tekinti etikai döntésnek, maga a költői nyelv kényszeríti ki belső törvényszerűségeivel:

„nem a nyelv [a költő] hangszere, hanem a költő a médium, akit a nyelv saját létének meghosszabbítására használ”.

Új irányzat a drámairodalomban az abszurd. Legjelesebb nyugati képviselői az ír származású SÁMUEL BECKETT (1906-1989), a svájci FRIEDRICH DÜRRENMATT (1921-1990), és a franciául író román emigráns, EUGÉNE IONESCO. Az abszurd dráma kilátástalannak mutatja az emberi kommunikációt. A felbomló, széteső, kiüresedett sémákból álló nyelv elveszti kapcsolatát a világgal, a párbeszéd puszta időtöltéssé válik, nem indít el cselekménysort. Gyakori a körkörös szerkezet, a szereplők nem tudnak kitörni a nyitó alaphelyzetből, létformájuk nem a cselekvés, hanem a várakozás. Nem beszélhetünk jellemről vagy személyiségről, a szereplők a középkori moralitások allegorikus alakjaira emlékeztetnek.

Az irányzat megkésve, 1956 után jutott el Közép- és Kelet-Európába. TADEUSZ RÓZEWICZ, a lengyel SLAWOMIR MROZEK (1930-) és a cseh VÁCLAV HAVEL (1936-) drámái más történelmi tapasztalatokon alapulnak, ezért megkülönböztethetők a nyugati abszurdtól.

Hirdetés

„Közös jegy a (…) valóságot elfedő mítoszok leleplezése. (…) BECKETT a megváltás mítoszának paródiáját adja, MROZEK viszont a hatalom ideológiáját és a nemzeti eszményeket csúfolja ki. A nyugati változat inkább filozófiai, a keleti inkább politikai” (Berkes Tamás).

Az irányzathoz tartozó művek esetében az újító szándékot és a nyugati színházzal való kapcsolatokat szokás hangsúlyozni. Ez félreértésekhez vezethet, MROZEK drámái például sokkal erősebben kötődnek a lengyel romantikához, az abszurd dráma lengyel előfutárához, WITKIEWICZhez és a krakkói színházi hagyományokhoz, mint a kortárs irányzatokhoz. Esetében épp a konzervativizmus a fontosabb (lásd a Tangót.)

Argentínai, majd franciaországi emigrációja miatt különleges helyet foglal el az irányzatban a lengyel WITOLD GOMBROWICZ (1904-1969). Legismertebb drámájában (Operett, 1966) egy kommersz műfajjal kapcsolatos elvárások és a XX. századi tragikus történelmi tapasztalatok közti mély ellentétre épít.

„Az operett monumentális idiotizmusa, mely a történelem monumentális pátoszával párosul, az operettmaszk, mely mögött az emberiség nevetséges fájdalomtól eltorzult arca vérzik – ez lenne talán az Operett legjobb megvalósulása a színpadon”.

A háború alatt népszerűvé vált francia egzisztencializmus író-teoretikusai bölcseletileg igényes prózát hoztak létre, melynek műfaji előzménye a voltaire-i filozófiai tézisregény. E politizáló, ideológiailag igen sokszínű csoport legjelentősebb szerzői hamar szembe kerültek egymással.

Lapozz a további részletekért

1 2 3


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!