Irányzatok az világirodalomban 1945 után

A marxizmushoz közelálló JEAN-PAUL SARTRE (1905-1960) fénykorában a csoport vezető ideológusa volt. Legismertebb drámáiban – A tisztességtudó utcalány (1946), Az Ördög és a Jóisten (1951) – a filozófiai általánosítás aktuális politikai utalásokkal keveredik. Hősei a magány és az elidegenedés állapotát átélve jutnak el a politikai elkötelezettséghez.

ALBERT CAMUS (1912-1960) esszéiben – Sziszüphosz mítosza (1942), A lázadó ember (1952) – a lét abszurditását és az abszurd elleni lázadás etikáját vallja, de a marxizmust és a totalitarizmust elutasítja. Hagyományos formában írt regényeiben – Közöny (1947), A bukás (1956) – a vallási alapjukat vesztett erkölcsi értékek teherbíró képességét vizsgálja. A pestis (1947) hősei kilátástalan harcot folytatnak a járvány ellen, ami megbénítja egy modern nagyváros életét. Lét és nemlét közti „határhelyzetet” hoz létre, ami feltárja e kultúra romlottságát. A járvány nem „Isten büntetése”, váratlanul jön, végül elmúlik, de bármikor újra kezdődhet. A főhős emberi helytállása sztoikus szolgálatetikáján alapul. A mű arra a kérdésre keres választ, hogy lehet-e szent valaki, ha nem hisz Istenben.

Az 50-es években jelentkező francia „új regény”, – például ALAIN ROBBE-GRILLET (1922-) életműve – mintha csak a történetiséget elutasító, szigorúan műközpontú strukturalista elméletek irodalomeszményét akarta volna megvalósítani. Az elidegenedett világ szenvtelen leírásából matematikai pontossággal megszerkesztett szövegek jöttek létre. A társadalomtól tökéletesen elszigetelt regényalakokat teljes mértékben leköti saját élményviláguk, magánmitológiájuk. Magyarul olvasható regényei: Útvesztő (1969), A radírok (1974), A kukkoló (1992).

Argentínai magányában GOMBROWICZ egyszerre támadta a marxizmust, a katolicizmust, az egzisztencializmust és a strukturalizmust. Világképe nem ideológia központú, szereplői magatartását nem elvont eszmék, hanem a formák kényszerítő ereje határozza meg. Műveiben az ember a formák teremtője és a formák rabja is egyben. Az autonómia feltétele a formától való távolságtartás. Regényeiben a kortárs világirodalmi irányzatok a legelavultabb provinciális lengyel hagyományokkal élnek együtt: a Transz-Atlantik (1953) „szarmata” nemesi barokk, a Pornográfia (1960) vidékies románc, ugyanakkor a „forma drámája” is. Naplójában a végletekig kiélezte a centrum-periféria ellentétet. Mint lengyel emigráns író, az „ifjabb kultúrák nagykövetének” tekintette magát. A Kelet és a Nyugat közti átmeneti területet olyan kulturális térként fogta fel, ahol elvégezhető az érett nyugati kultúra felülvizsgálata, átértékelése. Rombolta Párizs, mint kulturális központ tekintélyét, provokálta elismert nagyságait.

A mágikus realizmus a latin-amerikai irodalmakból indult. A kolumbiai GÁBRIEL GARCÍA MÁRQUEZ (1928-) Száz év magány (1967) című regénye mellett a guatemalai MIGUEL ANGEL ASTURIAS (1899-1974), a mexikói CARLOS FUENTES (1928-) és az argentin ERNESTO SABATO (1911-) művei jelentősek. A latin-amerikai térség kiemelkedő írója az argentin JORGE LUIS BORGES (1899-1986), hermetikus életműve azonban nem sorolható ebbe az irányzatba. A mágikus realizmus idővel más irodalmakban is feltűnt, gondoljunk a kirgiz CSINGIZ AJTMATOVra (1928-), vagy a litván emigráns SAULIUS TOMAS KONDROTAS (1953-) A kígyó pillantása (1981) című regényére.

A hetvenes évek eleje óta ismeretes posztmodern irányzat a felvilágosult racionalizmus, a haladáselvű világkép, a modernség csődjét hirdeti. Tagadja az emberi tudás egységét, amely egy „nagy. elbeszélésre” vezethető vissza (ilyen az emberi emancipáció vagy egy adott nemzetállam története). Az egységes gondolati rendszeren alapuló „nagy történetet” felváltja a „kis elbeszélések” és a részletek sokszínűsége.

A posztmodernben, a „kimerültség irodalmában” egybeolvad az elit- és a tömegkultúra, különböző nyelvek, stílusok vegyülnek, sokféle hagyomány élhet egymás mellett, kivéve a modernség mélypontjának tekintett avantgárdot. A posztmodern regény közelít a szóbeli elbeszéléshez, kedveli a helyi hagyományokat, az önreflexió állandóan felhívja a figyelmet a művészet nem életszerű „mesterkéltségére”. UMBERTO ECO (1932-) bolognai szemiotikaprofesszor és prózaíró A rózsa neve (1980) című regényének szerzői utószavában teljes áttekintést ad az irányzat történetéről. Az amerikai THOMAS PYNCHON (1937-) A 49-es tétel kiáltása (1966) című regényének hősnője furcsa jeleket követve bejárja a hatvanas évek Kaliforniáját, illegális kommunikációs rendszer nyomaira bukkan, a szálak az európai múltba vezetnek. Az irányzat nemcsak az ún. „nagy irodalmakban” jelentős. A szerb DANILO KIS (1935-1989) a Bibliából és a Koránból vett mitologikus történeteket ír át posztmodern apokrifjeiben (.A holtak enciklopédiája 1983); MILORAD PAVIC (1929-), az újvidéki egyetem professzora Kazár szótár (1983) című regényében ugyanazt a történetet olvashatjuk más-más elrendezésben keresztény, zsidó és muzulmán vallási kontextusba helyezve.