Gustave Flaubert – Bovaryné elemzés

Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban – Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.

Charles középszerű egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le, szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat kell hívatni – Hippolyte pedig „eleven szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben”). Szorgalmas, ostoba kollégistaként jelenik meg, s a „ridiculus sum” büntetés egész életét jellemzi; komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és „magát is többre kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert” (I.7.). Miközben felszarvazzák, „a halandók legboldogabbjának érzi magát” (III.5.); mindkét szeretőnek szinte felajánlja hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a „felesége a rendelkezésére áll” (II.9.); ő beszéli rá Emmát, hogy maradjon Rouenban (II. 15.), majd amikor felesége „tanácsért” megy Léonhoz, megdicséri („Milyen jó vagy!”) – ekkor tölti Emma a fiúval a „mézesheteknek beillő” három napot A „lapos társalgó” Charles földhözragadt, „szánalmas figura” (Emma); állandóan „alszik és horkol”; „csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét. éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas vacsora után egy előre sejtett utóétel” (I.7.).

A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a nyárspolgár patikus „megtestesíti a kor progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és ostobaságát” (Babits). Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított becsületrendet. állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is ostobaságának bizonyítéka – ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.

„Rastignac vidéki énje”, Rodolphe, „polgári józanságával” egyre inkább megveti Emma rajongását, aki „nagyon érzelgőssé” válik – kapcsolatuk a férfi szemszögéből a (majd) „hogyan szabaduljak meg tőle?” cinikus kérdéstől a „jó kis szerető volt” flegmatikus zárásig tart. „Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben”; Léon pedig „szomorú Werther-fattyú” (Poszler Gy.), aki már nem tud cselekedni. Az alattomos „csúszó-mászó féreg” uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője, „hétköznapi sátán” (Balassa P.); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont őszintén szereti az asszonyt, akinek „sejtelme sincs” arról, hogy „a szerelem itt remeg a közelében, a durva vászoning alatt” (II.14.).

A figurák nem „hősök” a romantika (és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és Stendhal) felfogásának értelmében, kizárólag karikatúrák, torzképek jelennek meg – már senki nem lehet igazi hős, de igazi áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a polgárság képviselőin (közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb.) kívül az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardiáre gróf stb.) és változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is jellemeznek – Bovary („bovin, boeuf”) ökör; Justin („juste”) igaz; Lheureux („heureux”) boldog; Homais („homme”, „homéopathie”) ember vagy homeopátia -, és az olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában: Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik, végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elalszik a szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig „a sajtó az elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól”, Flaubert, 1871).

Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, „hogy az ember a túlságos, a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke” (1859), az ábrándozás meg „hitvány szörnyeteg a lelkek szirénje: dalol, hívogat, odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé” (1846). Bovaryné életvitele, csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy „művének tárgyává teszi”; „realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen voltát” (Hauser A.). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus regényformát is megszünteti a hétköznapiság „feszes szerkezetű, mikrokozmikus” ábrázolásával, és a szövegben is megtöri, ironikusan, a romanticizmust (Rodolphe csábító közhelyeire a vásárból felhangzik a „válasz”: „trágyázásért”, „egy merinó fajtájú kosért”, stb.).