Gustave Flaubert – Bovaryné elemzés

Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, a nézőpontok áttűnnek egymásba. Az iskolatársként megszólaló szereplői elbeszélő, a láthatatlan narrátor nézőpontja a Bovary-szülők szemszöge után Charles-éba megy át; a fő szólam – a narrátoron kívül – Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal neveltetésére. Vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza a nézőpontokat: ideál Charles-nak, Rodolphe-nak „helyes aszszonyka”, a márki szerint „igen formás a termete és nem is köszön parasztosan”, Léonnak kezdetben „minden dráma hősnője” stb. Emma halála után újra Charles, majd a narrátor szól. A közvélemény szemlélete is tükröződik („legalábbis így mondták a Yonville-i polgárok”); mindent többféle nézőpontból látunk (pl.: LefranÍois-né mutatja be Yonville-t); a közlésmódok közül nagy szerephez jut a szabad függő beszéd.

Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal, dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és színnel, de egyetlen olyan sincs, „amely ne volna tökéletes mása a valóságnak” (Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket („a szó pontossága a gondolat pontosságából következik”); módszere a számtalan apró, de jellemző tény („úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést”, Sainte-Beuve). Alkotói magatartása a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. („Amikor leírtam az idegroham szót, annyira átéreztem, amin az asszonykám átment, hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham”, 1853.) Az igeidők, igemódok kezelésének nagymestere – nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem vált időt pl. az álomleírásokban („négylovas hintók viszik Emmát”: az ábránd beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy és a prózai valóság egyszerre hat).

A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.

Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi („nem szóltak többet egymáshoz”, „csak mennek-mennek, karonfogva, némán” stb.). Állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség „rozzant gebe”, Charles úgy tanul, „mint a robotoló lovak”, Emma „úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját”); a mű elemzői megállapították, hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert „semmit sem fogad be igazán”), a fő toposz pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban – „vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is” (II.7.). (A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete „olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját” (I.7.). Bár az író azt vallotta, hogy „feszélyezi a metaforikus érzéke”, és „mint a tetvek, úgy marják a hasonlatok”, ezért „egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a mondatai”, hagyott még költői képeket a regényben.

A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor „Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban”; Léon házasságának hírére Bovary levélben közli: „szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne”; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása; egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd – alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő „a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság” -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik, végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének rezüméje. (A szegénység-alaptéma mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)