Gustave Flaubert – Bovaryné elemzés

Flaubert „gyűlöli a silány módon gondolkodást”: nem is a polgári osztályt, hanem „az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel”. Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát: „a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan” (1880). M. Kundera véleménye szerint „Flaubert a butaságot fedezte fel ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste (humorérzék nélküli), Homais és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!”