George Bernard Shaw: Szent Johanna

6. kép.

Rouenban 1431. május 30-án tartják meg a püspöki bíróság tárgyalását az angolok kezére került Johanna felett. Az ítélkezésben az inkvizíció is részt vesz. A Szűz értetlenül áll bírái előtt, akik eretnekséggel vádolják. Amikor a máglyahalállal fenyegetik, hajlandó visszavonni „eretnekségeit”. így életfogytiglani fogság vár rá. Ekkor inkább eltépi nyilatkozatát, és vállalja a szörnyű szenvedést, de fogoly lenni nem akar. Máglyára hurcolják. Stogumber atya, aki mindeddig legkonokabb ellenfele volt, teljesen magába roskadva tér vissza a tárgyalás termébe, s ugyancsak megrendülve jön be Ladvenu atya is, aki az utolsó percig a lány megmentésére törekedett, s haláláig bátorítóan állt mellette. A hóhér belépése zárja le a képet: elmondja, hogy a lány szíve nem égett el.

Utójáték.

1456 egyik júniusi éjszakáján Győzelmes Károly kastélyában vagyunk. Johannát aznap mentette fel az újból összehívott egyházi bíróság az eretnekség vádja alól. Érthető, hegy a király álmában ’Johanna s mindazok megjelennek, akik szerepet játszottak a Szűz életében. A Vatikán követe is belép, hogy bejelentse, Johannát 1920-ban szentté avatják. Erre mindenki leborul s dicsőíti. Johanna megkérdi tőlük, visszajöjjön-e a földre, amire mindenki megdöbben, s amint teheti, eltávozik. Johanna ismét magára maradva teszi föl a kérdést: „Istenem, Istenem, aki a mindenséget megteremtetted: ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, Uram, sokára?”

Mi késztette arra az írót, hogy 1923-ban az angolok francia trónigényéért folyó százéves háború korszakába vezesse kortársait? Milyen céllal mutatja be ennek a hosszas hadakozásnak tipikusan hűbéri érdekekért meginduló, de Johanna fellépésével népfelkeléssé váló harcait? Erre a választ csak az I. világháború utáni évek politikai helyzetképe adhatja meg. 1920-ban a pápa szentté avatja Johannát, hogy ezzel a tettével Franciaországgal szorosabbra fűzze kapcsolatait. Ugyanebben az időben közeledik egyre jobban az Egyesült Államokhoz is – így akarja a háború után és az októberi forradalom hatására egyre kisebbedő tömegbefolyását a burzsoázia vezető köreinek támogatásával pótolni. Shaw darabja előszavában maga mutat rá arra, hogy az újat képviselő Jeanne d’Arc-hoz a feudális világ intézményének, a népellenes egyháznak semmi köze sem volt, s így indokolatlan, hogy ugyanaz az egyház néhány század múltán szentjei közé emelje. „Bár Johanna kifejezetten ájtatos katolikus… volt, valójában mégis a protestantizmus egyik korai mártírja, a narionalizmus egyik első apostola, a hadviselés napóleoni realizmusának első gyakorlati megvalósítója volt, szemben a maga kora váltságdíjhajhászó „lovagiasságá-val”; a nők ésszerű öltözködésének is egyik pionírja volt, s mint Krisztina svéd királynő, nem volt hajlandó különleges női sorsot elfogadni, s úgy öltözött és harcolt, mint a férfiak.”

Shaw Johannában alkotja meg nagy pozitív hősét, aki népe szabadságáért és a társadalmi haladásért szállt síkra. Az, ami őt lelkesíti, alapvetően ellenkezik a középkort konzerváló egyház elveivel és gyakorlatával. A darab mondanivalóját csak akkor közelíthetjük meg, ha Johanna alakját és Shaw-nak a XX. századból visszatekintve helytálló megállapításait vesszük szemügyre.

Johanna erős, egészséges, nem szép, de jelentékeny külsejű falusi lány. „…az arca nem hétköznapi arc: a két szeme nagyon távol ül egymástól, és kissé kidülled, mint a nagy képzelőerejű embereké gyakran; az orra hosszú, szép formájú, tág orrcimpákkal; felső ajka rövid, a szája telt, de határozott száj, s az álla szép, támadó, akaratos áll” – írja Shaw színpadi utasításában. Nagyon érdekes, milyen pontosan meghatározza osztályhelyzetét is: Baudricourt várkapitány az első képben minden, a külső szemlélő számára lényeges dolgot elmond körülményeiről: „Csakhogy, ez nem tanyai parasztlány ám, barátom. Hanem falusi kisasszony. És ez nagy különbség. Pontosan tudom, hogy hová tegyem őt. Az apja tavaly itt járt, a faluját képviselte egy perben: az egyik legelső ember odahaza. Gazdálkodó. Nem földesúr: csak gazdaember, ott él a földjén és abból él. De mégsem béres, napszámos. Se nem munkás, kézműves. Könnyen lehet valami rokona a jogászok vagy az egyházi emberek közt.”