Friedrich Schiller: Tell Vilmos (1804), elemzés, tartalom

A romantikának azt a törekvését, hogy a műfajhatárokat elmossa, a Teli Vilmossal kapcsolatban fentebb már elemeztük; ugyanakkor a nagy szenvedélyek, az igaz pátosz ábrázolásának bizonyos mértéktartó, minden ízléstelen túlzást elkerülő, klasszicista hagyományokban gyökerező művészetét is megfigyelhetjük, leginkább talán – a fenti példán kívül – a dráma legnagyobb erősségét jelentő tömegjelenetekben, így a Rütli-réti esküben vagy az utolsó felvonás első jelenetében. Ezeknek a különféle törekvéseknek eredménye az a realizmus, amellyel Schiller a társadalom legfontosabb törvényszerűségeit és korának, népének problémáit feltárja.

A jellemek közös elemzésekor megelégedhetünk a főhős, Teli fejlődésének rajzával, mert a többi szereplőre nagyon is áll Vas István megállapítása: „Alakjai … nem teljes kiterjedésűek, csak a dráma dimenzióiban élnek, de ott annál elhitetőbben…” Telit már az expozícióban bátor, tettre kész, rokonszenves hősnek ismerjük meg: kitűnik a többiek közül vadásztehetségével, kormányosi ügyességével is. Kitűnő családapa; akkor, amikor Baumgartent megmenti, arra gondol, hogy egy család fenntartóján kell segítenie. Nem zárkózik el az elől, hogy a fontos tetteket vállalja, de a politikai gondolkodásban teljesen iskolázatlan. Ösztönös zsarnokgyűlölet és segítő szándék jellemzi őt akkor, amikor Stauffacherhez így szól: „Mindenki éljen otthon csöndesen: békében hagyják azt, ki maga békés.” Ez a magános utakon járó férfi, a közösség ügyéhez nem csatlakozó hős jut el odáig, hogy emberi, apai érzésében megsértve vállalja a tudatos politikai tettet, a zsarnokgyilkosságot, ezzel adva jelt a népi felkelésre. Schiller a korabeli derék, de apolitikus német polgár útját rajzolta meg: Teli típus, éppen úgy, mint Gorkij Pelagéja, de előrevetített hős. A hozzá hasonló forradalmárok később, a németség politikai sorsfordulóin születtek meg, de a sajátos történelmi helyzetben nem válhattak általánosan uralkodó típussá.

A történelmi körülmények bemutatásakor már utaltunk arra, hogy Schiller a svájci drámát saját kora elnyomott, a feudális szétszaggatottság állapotában élő német népnek írta, ezzel akart lelkesíteni, példát mutatni. A korabeli nézőket a nagy tömegjelenetek és-főként „Uri jármának” lerombolása még sokkal inkább a francia forradalomra, a Bastille lerombolására emlékeztették,-mint a mai olvasót vagy nézőt. Világos a schilleri mondanivaló: a nemzeti szabadság és a polgári forradalom kivívásának sürgetése. A szabad parasztság vezetésével lezajló felkeléshez a nemesség legjobbjai is társulnak: Schiller a polgárság vezetésével, de a nemesség legjobbjainak önkéntes s magukat a polgári vezetésnek alárendelő csatlakozásával képzeli el azt a polgári forradalmat, amely nem lép túl medrén, vállalja a múlt jogosnak elismert kötelezettségeit (Rütli-réti jelenet), és tiszta közéletet, demokráciát teremt. A jogos forradalom lényegét kutatja: az erőszakos tett csak mint végső megoldás helyeselhető (1. a Parricida-jelenetet), ha csak így tud a nép a zsarnokságtól megszabadulni.

Nem véletlen, hogy a német iskolák hagyományos olvasmányát a nácizmus igyekezett háttérbe szorítani, hiszen a népet forradalmi harcra buzdító dráma szöges ellentétben állt a fasiszta neveléssel.

A politikai szenvedélytől fűtött mű mondanivalójának nagyon megfelel a stílus emelkedettsége és verselésében a shakespeare-i rímtelen drámai jambus alkalmazása.