Friedrich Schiller: Tell Vilmos (1804), elemzés, tartalom

  III. felvonás.

Tellt családja körében látjuk; útra készül fiával, Walterrel, hogy apósát felkeresse. Rudenz, a szép nemes hölgy, Bertha kedvéért pártolt az elnyomókhoz. Szerelmi kettősükből kiviláglik, hogy a rokonok házassági terveivel szemben Bertha Rudenzet szereti, és szívvel-lélekkel a svájciak szabadságát támogatja. O, az idegen származású nemes hölgy vezeti vissza népéhez Rudenzet. Gessler helytartó Altorf mellett egy póznára tűzött kalap elé őrséget állíttatott, és elrendelte, hogy mindenki tisztelegjen a kalap előtt. Teli fiával érkezik, és nem is ügyel a póznára. Amikor le akarják tartóztatni, a nép pártját fogja; dulakodás támad. Ekkor érkezik Gessler és kísérete. Hiába könyörögnek a svájciak, hiába lép fel Bertha és Rudenz Teli érdekében, Gessler ragaszkodik hozzá, hogy Teli fia fejéről lőjön le egy almát. Teli végrehajtja a veszélyes tettet, de á helytartó faggatására megvallja, hogy a magához vett második nyílvesszőt neki szánta abban az esetben, ha elvétette volna a célt. Gessler erre letartóztatja, és hajón Küssnachtba viteti.

  IV. felvonás.

A Vierwaldstátti tavon vihar dúl: megjelenik Teli, s elmondja, hogyan sikerült megszabadulnia Gessler hajójáról. A viharban rábízták a kormányzást, s ekkor sikerült egy kiálló sziklára ugornia. Attinghausen halálos ágyánál, a svájci férfiak legjobbjai előtt csatlakozik Rudenz a néphez, s egyben segítségüket is kéri eltűnt Berthája felkutatásához. A küssnachti mélyúton Armgart férjéért könyörög az érzéketlenül tovavonulni szándékozó Gesslernek, akit azonban ekkor Teli nyila talál el. Az arra menő násznép örömét fejezi ki a zsarnok pusztulásán.

  V. felvonás.

A nép az Altorf mellett épülő várat, „Uri jármát” lerombolja. Teli tettének hírére már mindenhol kitört a felkelés, s a nép elfoglalta a várakat. Megtudjuk, hogy a Gessler által fogságba ejtett Berthát sikerült megmenteni, majd Stauffacher a császár meggyilkolásának hírét mondja el. Teli házába szerzetesnek öltözve beállít Johannes Parricida, a herceg, aki Albert császárt megölte. Teli a maga jogos tettét élesen elhatárolja a herceg önző gonosztettétől.

A drámát a darab szereplőinek festői tablója zárja le, amely a svájci nép és nemesség egymásra találását is jelképezi: az utolsó mondatban Rudenz jobbágyainak felszabadítását jelenti be.

A dráma szerkezete á fenti, jelenetenként haladó ismertetésből is kitetszik. Három cselekményszál fonódik össze: Teli sorsa, a svájci parasztság szövetsége és a svájci nemesség állásfoglalásának kialakulása. Az önmagában is zárt első jelenet, Teli első hőstette a további eseményekre jelképesen utaló expozíció. A bonyodalom a következő jelenetben kezdődik, és az első felvonás végére teljesen kibontakozik. A mű tetőpontja á harmadik felvonás utolsó jelenete, Gessler és Teli konfliktusának kirobbanása és a Teli-mondából is ismert motívum, az almajelenet. A megoldás a negyedik felvonás befejező része. Telt tette, a népszabadság kivívása, amelyet Teli közvetlenül Gessler lelövése után nyilatkoztat ki: „A kunyhók szabadok, a védtelennek s az egész országnak többé nem árthatsz.” A Parricida-jelenet szolgálja ugyan az író eszmei mondanivalóját, de a drámai szerkesztés szempontjából elhagyható részlet. Érdekes megfigyelnünk, hogy ez a dráma nem annyira szigorú felépítésű, mint ahogy azt általában elvárnánk. A néző nem érez ugyan semmit sem feleslegesnek, de a nyugodt, kényelmesen hömpölygő szerkesztés sokban az epikus művek felépítésére emlékeztet. Nem véletlen, hogy Goethe ebből a témából eleinte eposzt akart írni; Schiller fölényes dramaturgiai tudása és szabadságszenvedélye kellett ahhoz, hogy a témát ebben a műfajban dolgozza fel.

Műfaji szempontból a lírai és epikus elemek mindvégig összeolvadnak a drámaiakkal: gondoljunk az első jelenet dalaira és a legfontosabb jelenetek őszinte szabadságpátoszára, pl. a Rütli-réti eskü drámaiságán is átérződő schilleri lírára. Az epikus elemek akkor kapnak hangot, amikor a szereplők egyes eseményeket ismertetnek velünk: elég itt talán Teli megmenekülésének előadására hivatkoznunk.

Ez az utolsó Schiller-dráma az életmű betetőzése: mindazon törekvések, melyek a költőt élete különböző szakaszaiban jellemezték, tökéletes egységgé ötvöződnek ebben a remekműben. A fiatalkori drámák realizmusra törekvése és a későbbi művek klasszicista, az egyedi esetben mindig az általános emberit ábrázoló kiegyensúlyozott művészete egymást segítik, fokozzák a Teli Vilmosban. Az egyszeri, a különleges ábrázolását esztétikai normaként maga elé tűző romantika hatása tükröződik a svájci környezet és nép színes bemutatásában. Utalhatunk arra is, hogy főként a későbbi német romantika népi érdeklődése és az ugyancsak későbbi francia romantika által „couleur locale”-nak, helyi színnek nevezett, a távoli, színes, idegen világ ábrázolása felé forduló művészi törekvés jelentkezik már ebben a műben. Schiller a német romantika első hullámának íróit ismerte csak, a Schlegel testvéreket, Tiecket, Noválist. Beteges múltba, fordulásukat, a középkort dicsőítő, lényegében a feudális viszonyok fenntartását, illetve restaurálását célzó törekvéseiket elvetette. Ami azonban a haladó célok érdekében kiaknázható volt, megtanulta tőlük: a távoli korok, a meseszerű mondák bátor írói felhasználását. Ugyanakkor törekedett arra is, hogy feltárja az általános érvényűt is. (Klasszicizmus!) Vajda György Mihály idézi erre példának Melchthal panaszát, amikor apja megvakíttatásáról értesül: „Az ember szemefénye drága égi ajándék! Minden, ami él, a fényből, a fényből él minden boldog teremtmény – még a növény is fény felé tekint. És neki ott kell ülni az éjben, örök sötétben – többé nem üdíti hegyoldal zöldje, virágok zománca, s nem láthat már pirosló hómezőt.”