Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti? A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai, a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. A költői negatív festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is.

Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”, „rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet, ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását.

A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő” és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt a fiatalsága.

A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese. A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. A lelki tájról is szól a leírás.

Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében személyes érzelmek jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi. Tájleírással indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már szívéhez nőtt. A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani.

A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben, inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle.

Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi ki.