Borbély Szilárd: Nincstelenek elemzés

Borbély Szilárd –  szerzőről, röviden

• Borbély Szilárd 1963-ban született, Fehérgyarmaton
• gyermekéveit Túrricsén töltötte (Túrricse egy kb. 700 lakosú község a Fehérgyarmati járásban)
• a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar szakos hallgatójaként diplomázott 1989-ben, majd 1995-től 1998-ig az egyetem adjunktusaként, 1998-tól docenseként tevékenykedett
• 2000-ben édesanyja rablótámadás áldozata lett (édesapja hat évre rá hunyt el) – a tragédia, illetve az anya-motívum meghatározóvá vált Borbély művészetében
• 2001-ben tagja lett az MTA Elektronikus Textológiai Bizottságának
• eközben folyamatosan publikált, elsősorban verseket, esszéket, kritikákat
• 2002-ben József Attila-díjat kapott
• 2006-2009: az Alföld című folyóirat versrovatát szerkesztette
• 2013-ban jelent meg Nincstelenek című könyve, amit 2014-ben Aegon Művészeti Díjra jelöltek
• 2014-ben önkezével vetett véget életének

Borító, cím, fülszöveg, alcím

• borítóterv: Hrapka Tibor
• a borító összhangban áll a mű címével – és tartalmával is  a borítón kietlen, szürke pusztaság, köd, a földhöz képest aránytalanul magas ég, egy karón ülő madár (amiről nem tudjuk, hogy most szállt-e le karóra vagy éppen felrepülni készül onnan)
• cím: a „van” létige fosztóképzővel, többes számmal ellátott tagadása  a primer olvasat az anyagi hiány állapotára asszociál  viszont a címet mélyebben értelmezve (ezt később a tartalom is igazolja) itt az anyagi hiánynál sokkal többről van szó, a címnek metafizikai értelmezése is lehetséges:
• mint kiderül, itt a létezés más síkjain is nélkülözés van  a nincstelenség állapota itt elsősorban az emberi kapcsolatok működésének hiányára, az identitásnélküliségre, a sehova sem tartozás állapotára, végtelen és megszüntethetetlen érzelmi és egzisztenciális magányra utal
• az olvasó a cím és a borító kettőssége miatt szociográfiai, etnográfiai regényre számít  és való igaz, a történet valamikor a 60-as, 70-es években játszódik, a Kádár-korszak idején, egy kelet-magyarországi kis faluban, az ottaniak mindennapjait bemutatva egy kisfiú szemszögén keresztül  ugyanakkor a regény – bár felidézi a móriczi, illyési szocioregények világát – sokkal több, mint egyfajta dokumentáció egy korszak zárt társadalmi csoportjáról
• Borbély életrajzának ismeretében az olvasó feltételezheti a regény autobiografikus jellegét  ezt a fülszöveg is megerősíti: a szerző leírja, hogy „A könyv életrajzi alapú, tehát korlátozott fikció.” – ezt követi egy GPS koordináta, ami utal a regényhelyszín és a valós, életrajzi helyszín (Túrricse) azonosságára  ugyanakkor a szerző csak a helyszínt tartotta meg, a fülszövegben azt is leírja, hogy a szereplők, az események a képzelet szüleményei
• ugyanakkor megtévesztő lehet, hogy a fülszöveg a szerző gyermekkori képét is tartalmazza (a fotón a szerző kb. azonos korú lehet a regény főszereplőjével)
• az alcím is megerősíti a cím által előrevetített hiányt  kapcsolódik a zsidó hagyomány Messiás-várásához (de a keresztény hagyomány Jézus-alakjához is), de itt a Messiás (Mesijás) már elment, az emberek lekéstek róla, elszalasztották a „megváltást” (arról, hogy ki is az a „Mesijás”, a későbbiekben még lesz szó)  az alcímben feltett kérdés szállóige a faluban

Narráció, regénynyelv

• elbeszélő: egy hat-hét év körüli kisfiú – bár ez sokszor megkérdőjeleződik:
• az elbeszélő nyelvezete nem minden esetben tükrözi a korát  a narrátor sokszor a korához nem illő érett megállapításokat tesz, amelyek inkább egy felnőtt elbeszélőt feltételeznek – ez kétféleképpen is értelmezhető:
• egyrészről értelmezhetjük úgy, hogy a kegyetlen környezet hatására (ahol a gyermeket nem hagyják gyermeknek lenni) a fiatalok hamar koravénné válnak, és ezt nyelvezetük is tükrözi
•  ezt erősíti, hogy az elbeszélő nem rendelkezik olyan gyermekkori sajátosságokkal, mint a mesék és fantáziák világa, nyelvezete túlságosan realista, néhol naturalista (ez ugyancsak a nevelés miatt van így: jó példa erre az a rész, amikor a szöveg feleleveníti azt a szokást, ami szerint a gyermekeket úgy szoktatják le az álmodásról, hogy alvás közben egy zsákba varrt kölyökmacskát vernek agyon mellettük)
• másrészről az egész regényt értelmezhetjük egyfajta visszaemlékezésként, traumafeldolgozásként is, tehát ugyan a gyermeknézőpont érvényesül, itt-ott megjelennek az emlékező gondolatai is, retrospektív módon  Deczki Sarolta ezt a „skizofrén narráció” találó terminusával fogalmazta meg
• visszatérve a szociográfiai olvasatra, Margócsy István szerint éppen a gyermeknézőpont szerepeltetése kérdőjelezi meg a szociográfiaként való olvasást:
• „Borbély könyve nem arról szól, hogy milyen a falu, hanem arról: milyen (lehet) a gyermekkor; nem arról, hogyan él a falu, hanem arról: hogyan hat a (ez a) falu egy gyermekre; nem arról, hogy a falu és a szegénység kibírhatatlan, hanem arról: a falu és szegénység körében a gyermekkor kibírhatatlan.”
• a regénynyelv rendkívül tömör, főleg tőmondatokból építkezik (ez a regény végére átalakul, ahogy az elbeszélő idősebb lesz, akkor már összetett mondatokat használ)  már a történetvezetésben is megjelenik ez a statikusság, de a mondatok formája erre csak ráerősít
• jelentős még a tájnyelvi szavak használata, illetve ezek folyamatos ütköztetése köznyelvi megfelelőjükkel, pl. „A mindig vizes földben csak a nyárfák bírják. Na meg a fűzfák. Mi úgy mondjuk: ficfák.” ez a „mi úgy mondjuk…” kezdetű kiszólás többször is ismétlődik a regény során  a „mi” kétféleképpen is értelmezhető:
• egyrészt utalhat a falu által használt tájnyelvi szavakra
• másrészt jelentheti azokat a szavakat, amiket kizárólag a narrátor családja használ  ezzel is érzékelhető az az állapot, hogy ez a család még nyelvezetével sem illik bele a falu közösségébe (erről bővebben később)

A számok szerepe

• a regényben hangsúlyosak a számok, elsősorban a prímszámok, amelyek az elbeszélő számára fontos tényekhez kötődnek, mint például a családtagok életkorának különbsége, a faluban töltött évek száma vagy a családtagok száma
• ez már a regény első mondataiban kiderül: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”  az anya-gyermek közti űr áthidalhatatlan, oszthatatlan magányként tematizálódik (ez később a többi családtag esetében is látszódik)
• az író a fülszövegben is említést tesz a számokról, a prímszámokról: „Az asztalon öt alma van, de az öt fogalma nincs az asztalon. Az öt prímszám.”  itt fogalmazódik meg az elbeszélő későbbi viszonyulása a számokhoz: a szám ugyanis egy nagyon egzakt dolog a matematikában, ugyanakkor az elbeszélő kisfiú számára egy mitikus világot jelent, kiszakadást a valóságból
•  ezt mutatja, hogy legkedvesebb szórakozása a számolás, séta közben is ezt szokta tenni  számára a prímszámok a teljességet (is!) jelentik
• ugyanakkor a prímszámok a nincstelenséget, a családtagok közti igazi kötődés hiányát („Ilyen magány van köztünk.”), illetve a család falubeli elszigeteltségét is jelképezik („Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül.”)
• a Kicsi halálával a családtagok száma már nem lesz öt (tehát prímszám), így ez a család széthullásához vezet
• megjelenik az egy fogalma is, amivel minden szám, minden prímszám osztható – így felvetődik az Isten-, illetve a Messiás-kérdés is: „»Istent hívják az Örökkévalónak«, mondja. „»Aki soha nem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.« A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel sem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.«, mondja anyám.”
• továbbá minden családtaghoz kapcsolódik egy prímszám: „A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő. A nővérem a nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas. Ő a Kicsi. Így szólítanak bennünket.”  valahogy mások a többiekhez képest, kirekesztettek, kívülállók, nincstelenek (mint a prímszámok)

Szereplők, család, élet a faluban

• kisfiú: sehova sem tud beilleszkedni, még a családjába sem, vele végeztetik a tyúkpiszok feltakarítását is
• tárgyilagosan szólal meg, még a regény során fel-felbukkanó motívumot, az állatkínzásokat is minden részvét nélkül beszéli el
• két testvére van, egy nővére és egy öccse – egyiket sem szereti: az előbbit azért, mert folyton kineveti őt, illetve – mivel a családnak nincs pénze nomális ruhákra – az ő levetett ruháit kell viselnie (ráadásul érzi, hogy édesanyja nővérét szereti a legjobban)
• öccsét sem szereti, mert az folyton sír, és sokszor neki kell vigyáznia rá, nyűgnek érzi a létezését
• a kisfiú talán anyjához kötődik leginkább, bár ez a kötődés sokszor egyoldalúnak tetszik – apjához kevésbé kötődik, mivel egyrészről alig látja, másrészről, amikor látja, akkor az apa általában részeg
• a falubelieket a család lenézni, főleg a parasztokat: „Mi nem vagyunk parasztok.” – de lenézik a kommunistákat is
• nem követik a falubeliek „hagyományait”: a szülők nem verik a gyerekeket (csupán ritka esetekben), az anya nem illeti trágár jelzőkkel a gyermekeit (pl. Ottó anyja így szól gyermekéhez: „Én szartalak! Ne beszéljen így velem a szarom!”) (viszont vannak dolgok, amikben ez a család is adaptálódott a faluhoz  ilyen például a szexualitás állatiassága, érzelemmentessége)
• a faluban mindenki kegyetlen – de mindenki a saját erőviszonyaihoz mérten: a férfiak a nőkkel és a gyerekekkel, a nők a gyerekekkel, a gyerekek pedig az állatokkal