Babits Mihály, a humánum őrzője

Babits Mihály korának egyik legnagyobb irodalmi egyénisége, szellemi képességei, tudása lehetővé tették számára, hogy kiemelkedjen kortársai közül. Ugyanakkor sokrétű műveltsége folytán a valósággal kapcsolatos kételyei is sokrétűbbek, bonyolultabbak voltak, ezért Babits felfogása alapvetően pesszimista volt. Az első világháború a magyarországi költőkre is óriási hatást gyakorolt: Babits (és minden más ép érzésű ember) elborzadt azon a pusztításon, amelyet a Nagy Háború okozott, s csak tovább erősítette sötét korszemléletét. Babitsot méltán nevezhetjük homo moralisnak, azaz erkölcsös embernek: bár jellegzetesen elefántcsont-tornyába visszahúzódó, magát a nagyközönségtől távol tartó költő volt, neveltetése, katolikus hitvallása a világégés hatására erős ellenérzéseket váltott ki belőle, aminek számos vers alkotta végül „szelepét”.

Egyik legfontosabb kapcsolódó műve a Húsvét előtt, amelyet az egyébként visszahúzódó költő saját maga olvasott fel a nagyközönségnek 1916. március 26-án a Zeneakadémián, meglepve ezzel az őt ismerőket. A költemény hordereje ugyanis hatalmas, hiszen még magának Babitsnak is nehezére esik a mű lényegét kimondani. Ebben talán közrejátszik az is, hogy a költemény a háború alatt keletkezett, így sokkal nagyobb ellenérzést váltott ki, főleg az elvakult háborúpártiakból, akik az eseményeket nem az emberi oldalról szemlélték, hanem elfogultan követték a hamis jelszavakat, és hitték a győzelem mindenáron való kivívásának fontosságát. Babits érzelmeinek hevessége akkora feszítő erővel bír, hogy azt egy ember sem volna képes magába fojtani: az ambivalens érzelmek pedig a költő számára pokoli kínt okoznak, miközben tudja jól, hogy ki kell mondania azt, amit kell, s ez emberfeletti erőfeszítéseket igényel („S ha kiszakad ajkam, akkor is”, „Ha szétszakad ajkam, akkor is”, „s ha ronggyá szétszakad ajkam, akkor is”). De végül kinyilváníttatik az igazság: „Béke! Béke már! / Legyen vége már!”. S ezután elkezdenek ömleni az érzelem hullámai, amelyek mind az újjászületést, a megbékélést, a szépség és a jóság eljövetelét, a sérelmek elfeledését zengik – az érzelmek eme hullámzása miatt nevezhetjük a verset rapszódiának, a szaggatott gondolatmenetnek formát adó sorok pedig szabadversre emlékeztetnek bennünket.

A homo moralis hitvallására jellemző másik költemény a Cigány a siralomházban. Babits ebben az alkotásban fokozatosan ébred rá arra, hogy milyen szörnyű sorsa van a világon rengeteg embernek. A mű egyben számvetés is saját eddigi életével és munkásságával. Az időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik (hajdan, később, de ma).Az első versszakban még a könnyed, légies, problémamentes alkotásról ír: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / Ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, / Fényes, páncélos, ízelt bogarat”. A harmadik versszakra a könnyed verselésből megfáradt, csendes, búskomor forma válik: „De már oly halkan, elfolyva, remegve jön / Mint beesett szemek gödreiben / Remegve fölcsillan a könny”. Később konkrétan ki is derül, miért ilyen letargikus a költő stílusa: sok millió testvéréért siránkozik, akik olyan szegények, hogy soha nem tudhatták meg, mi a jó a világon, ráadásul még csak nem is segíthetnek magukon, mert minden, ami a boldogulásukat megkönnyítené, tilos. Olyannyira elnyomják az embert, hogy az végül az „udvari erkély rácsán” állva találja meg az örömet, azaz amikor öngyilkosságot elkövetve „magához rántja jó anyja, a föld”. Babits a bárminemű verselés tulajdonképpeni hasznosságába vetett hitében rendül meg, sőt az egész világban, ahol bárki bármit mond, „Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull, / S nem kérdi, mire jó”. A vers párhuzamba állítható Vörösmarty Mihály: A vén cigány című versével.

Talán a leginkább homo moralis-központú alkotása A gazda bekeríti házát. Itt Babits már meg sem próbálja erkölcsi felfogását a világra vonatkoztatni: egyetlen vágya csupán az erkölcsiség, a humánum saját részére való megőrzése, amely gondolatot számos érzékletes képben megjelenítve tapasztalhatunk: „Léckatonáim sorban állnak már, pici / Földem a földből kikerítve, könnyü szál / Dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan / Igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / Erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / S jel, hogy vagyok”. Mind a léckatonák, mind a dzsidások a költőnek a világtól való elzárkózását, „földből való kikeríttetését” jelenítik meg, amely területen „ők a törvény, ők a jog”, s amely terepen (azaz Babits értékrendjében) a romlott külvilágnak semmi keresnivalója sincs. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem áll fenn a veszély: a „barbár, gyilkos és hazug” ősz (ahogyan a körülmények megnevezésre kerülnek) megpróbál betörni erre a földre is, rombolva és pusztítva mindent, ami szép és jó a ház udvarán van; de még minden menthető, hiszen „Csendben érik a csira / A föld alatt; halk a termékeny éj; a fű / Növése lassú: ez az élet!”. Vagyis hiába próbál meg az új betörni, a költő makacsul ragaszkodik gyökereihez, az emberség, a humánum magvaihoz, amelyekből (bármilyen vihar pusztítson is) még mindig képes kisarjadni egy emberségesebb, virágzó jövő, ahol nem a szándékos dekadencia uralkodik. S a „léckatonák”, a „dzsidások” áldozata nem hiábavaló, hiszen „elesett / Léckatonáid helyén élő orgona / Hívja illattal a jövendő méheit”. A legfontosabb az értékrendünk melletti kitartás: „s ha a jövevény / Lenézve így szól: „Én vagyok az új” – feleld: / A régi jobb volt!”. A múlt értékeit őrző, a kertben, a föld alatt magként rejtőző költő szerepe, a Tegnap értékeinek átörökítése a Holnapba nem ismeretlen a magyar irodalomban: gondoljunk Ady kései költészetének értékőrző verseire, például az Ember az embertelenségben vagy a Mag hó alatt című művekre.