A költői magatartásforma változása Babits életművében a Sziget és tenger című kötet időszakától

 1. Babits Mihály (1883-1941)

A Nyugat nagy nemzedékének kiemelkedő alkotója, a nyugatosok egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb életművét hozta létre. Korai lírája a klasszikus modern gondolati költészet kiemelkedő példája. Lírája egyrészt kötődik a XIX. századi magyar irodalmi hagyomány (Arany, Vörösmarty) tárgyiasabb költészetéhez, másrészt merít a világirodalom ösztönző hatásából is (Browning, Swinburne). Költészete jelentős európai hagyományokat: formákat, műfajokat, témákat, versmértékeket örökített át a klasszikus modernség lírájába.

Felfogása szerint a költő szükségképpen konzervatív, vagyis klasszikus hagyományok és értékek őrzője. Tudós költő (latin: poeta doctus), aki széleskörű műveltséganyagot mozgósít, gazdag irodalomtörténeti, irodalomelméleti, valamint mesterségbeli tudással bír, és ennek megfelelő művészi gonddal formálja meg alkotásait.

Emberi magatartását és líráját a sokirányú érdeklődés, valamint a módszeres tájékozódás igénye jellemzi. A bölcseleti irányultság költészetének meghatározó vonása. Világképének alapja a keresztény platonizmus (Szent Ágoston), amely nem hisz az ember eredendő jóságában vagy gonoszságában, de belső küzdelem árán megvalósíthatónak tartja a jóság győzelmét. E felfogás jelzi Babits világlátásának erkölcsi alapvetését is.

Ugyanakkor bölcseleti tájékozódása szerteágazó volt. Egyaránt hatással volt rá a görög természetfilozófia, valamint Baruch de Spinoza (1632-1677) holland filozófus panteista felfogása, amely a megértés és megismerés örömét összekötötte a természettel és a megnyilvánuló isteni szellemmel. A felvilágosodás kori szenzualizmus bölcselői közül különösen Hume kétkedő szemléletével, és ennek nyomán a pozitivizmus egyes vonatkozásaival azonosult. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt Kant erkölcsbölcselete, valamint Nietzsche, Schopenhauer és Bergson életfilozófiája, William James tudatfolyam-elmélete, illetve Freud lélektana is. Babits költészetét a jelenségek lényegét firtató kíváncsiság jellemzi, amely olyan bölcseleti problémákat vet fel, mint az ember (szubjektum) és a világ (objektum) viszonya, a megismerés és kifejezhetőség lehetőségei, vagy az európai műveltséghagyomány újraértelmezése. A Babits verseket megérteni szándékozó olvasó gyakran szembesül azzal a problémával, hogy jelentésteremtésének hatékonysága gyakran feltételezi saját műveltségét, filozófiai tájékozottságát. Ugyanakkor nyitott, a jelentésért megküzdő odafordulás izgalmas kalandot, fontos tapasztalatokhoz való hozzáférést jelenthet. Babits művészetfelfogása szembefordul az utánzás elvével, és a klasszikus modernség jegyében a műalkotást az isteni teremtő gesztusokhoz hasonló alkotói tevékenységnek, öntörvényű „világteremtésnek”, „világsokszorozásnak” fogja fel.

2. Lírája a húszas-harmincas években:

A háború tapasztalatai nyomán a költő elfordul az irracionalista életfilozófiáktól. A katolicizmushoz közeledik, mert abban véli megtalálni az európai szellemiség, illetve kultúra egységességét jelentő hagyományfolytonosságot. Fölerősödnek és kiteljesednek a klasszicizáló törekvések. Az 1920-ban megjelenő Nyugtalanság völgye című verseskötet lezárja lírájának második szakaszát, megnyitja a harmadikat. E kötet újabb stílusfordulatot jelez. Babits költészete tárgyszerűbbé, nyelvi kifejezésmódja egyszerűbbé válik. A versekben egyre fontosabb szerepet kap a múlt, benne a kultúra értékei (Zsoltár gyermekhangra, Őszi pincézés).

A húszas-harmincas években újabb kötetek látnak napvilágot. A befelé fordulás, az elkülönülés és az értékőrzés rezignált magatartása jellemzi a Sziget és tenger verseit. A kötet egyik visszatérő jelképe a címben is megjelenő szigetmotívum. A Sziget és tenger mellett Az istenek halnak, az ember él (1929) és a Versenyt az esztendőkkel (1933) kötet is a Babits-líra önértelmező, reflexív jellegének fölerősödéséről ad hírt. Ezeknek a verseskönyveknek több kiemelkedő darabjában is megjelenik magának a líraiságnak vagy a költészetnek, illetve az alkotásfolyamatnak a problémája (Cigány a siralomházban). Ezzel összefüggésben egyre gyakoribbá válik a hagyományhoz való viszonynak, a költői beszédhelyzetnek és a prófétai szerepvállalásnak az értelmezése, újraértelmezése (Csak posta voltál). E jellemzők mentén költészetének utolsó korszaka kapcsolatba hozható a későmodernség tapasztalatával. Műveinek a halállal szembenéző, a lét végső kérdései felé forduló megszólalója jellegzetesen életrajzi alakként formálódik meg (Ősz és tavasz között). E kései költeményekben ismét fölerősödik a személyesség, melyhez gyakran társul elégikus hangnem, irónia és/vagy önirónia. Babits utolsó jelentős alkotása a Jónás könyve című elbeszélő költemény (1937-38) és a Jónás imája (1939). A Jónás könyve a küldetéstudat alakulása szempontjából és az életmű egészére reflektáló jelleggel értelmezi, illetve írja újra az ószövetségi történetet.