Az eposzparódiák – Helység kalapácsa
Az eposz szó az elbeszélő műnembe tartozó, kötött formájú műfaj, illetve műalkotás, melynek rendkívüli képességekkel rendelkező hőse természetfeletti lényektől is támogatva – de nem varázserő révén- vagy egy egész közösség sorsára is kiható tetteket hajt végre. Eposzi kellékek:
- költői segélykérés: istenség felidézése; a költő eszköze a rajta keresztül szóló istenségnek
- tárgymegjelölés: miről beszéljen a felidézett istenség
- in medias res kezdés: a cselekmény megindítása
- seregszemle: szereplők bemutatása
- állandó jelzők: „Harangláb, e fondor lelkületű egyházfi”
- ismétlődő kifejezések
- epikus hasonlatok: nagy terjedelmű, szinte önálló életet élő hasonlat
- csodás elem, isteni beavatkozás: istenségek beavatkozása nem számított csodás dolognak
A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata „szemérmetes Erzsók”; szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások „Már az idén negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást”; a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok „szintén úgy kiderül/ A sötétlő konyha is éjjel…”; a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek „s ha leugranám:/ nyakamat szegném/ vagy más bajom is esnék.”. A főszereplő nem hős, életmentő, hanem erkölcsileg elég negatív jellem: bujaság jellemzi, ezzel ellentétben áll neve, mintegy ironikusan: „szemérmetes Erzsók”. A cselekmény nem bonyolult, egy szálon fut; a harcnak egyszerű, értéktelen oka van, s a konfliktust egy kívülálló oldja meg. Maga a téma is sokkal alantasabb, nem olyan fennkölt, mint amilyen a hagyományos eposzokra jellemző: a szerelem, de nem a tiszta, hanem a hűtlenkedő, buja, erkölcstelen szerelem. A szereplők példáik által nem tanítanak, sőt inkább megbotránkoztatnak, és nevetésre késztetnek. Nem történelmileg hiteles eseményt dolgoz fel, s ez által is „ironizálja, gúnyolja” a hősi eposzokat. A gyönyörködtetés célja sincs kitűzve, bár tetszetős alkotás, főleg humora és iróniája miatt.
A mű egy magát értékesnek mutató, de voltaképpen kiüresedett művészi nyelvhasználat, magatartás és szemlélet értéktelenségéről rántja le a leplet. Így nem csak az eposz műfaját mutatja anakronisztikusnak, hanem a romantika költészetfelfogását is, azt az ellentmondást, mely a költészet vágyvilága és a valóság között egyre észrevehetőbbé vált. A romantika által teremtett világot minduntalan meghazudtolta a valóság. A romantikus költészet által kimunkált költői nyelv Petőfi szerint nem alkalmas igazi költői világ teremtésére, mesterkéltsége, az élettől való eltávolodottsága miatt. A Helység kalapácsa ezért nemcsak műfaj- és stílusparódia, hanem egy új költészeteszmény. Annak a köznapi realitáson túli, költői világnak a megteremtéséhez, amely igazi, esztétikai tapasztalatban akarja részesíteni az embereket (amely a képzelet teremtő ereje által az emberi kiteljesedésnek a valóságban rejlő lehetőségeit tudja megmutatni), olyan nyelv szükséges, amely átsegíti az olvasókat ebbe a világba. Ezért Petőfi az élettelen, mesterkélt, „kényes” irodalmiassággal a természetesség és az őszinteség esztétikáját állította szembe.
