Az anekdotikus elbeszélés Jókainál és Mikszáthnál

Mondják, hogy Mikszáth a Beszterce ostroma főhősében megteremtette a „magyar „( A spanyol Cervantes (1547-1616) híres regényének főszereplője (Don Quijote de la Mancha). Sok közös vonás fedezhető fel: mindketten hátat fordítottak a jelennek, megfeledkeztek az időről, s egy rég letűnt világ ideáljaihoz csökönyösen, elszántan ragaszkodtak. Köztük azonban lényeges különbségek is vannak: Don Quijote annyira beleélte magát a lovagregényekbe, olvasmányai annyira megzavarták a fejét, hogy ezek világát valóságosnak hiszi. s felcsap kóbor lovagnak Pongrácz István hóbortjainak központja és célja ő maga. A magyar Don Quijote ezzel szemben nyugodtan éli a maga különc, rögeszmés életét. Hóbortjait kímélik, valósággal megbecsülik, cinkosa az egész vármegye. A regény cselekménye voltaképpen abból alakul ki, hogy az egész környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban, mindenki a kezére dolgozik. A történet ugyanis az 1870-es években játszódik, Nedec vár grófja viszont XVII. századi körülményeket és életet teremt maga körül, és ez az időszembesítés nem egyszer feszültséget okoz a mű időszerkezetében

Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja olvasóit abban a tekintetben, őrült-e Pongrácz, vagy sem. A vita egyértelmű eldöntése legfőbb varázsától fosztaná meg a regényt. Mikszáth nem egyszerűen egy őrült beteges tüneteit, vagy egy épelméjű ember hihetetlen tetteit kívánja ábrázolni, hanem egy „különc”, egy „elkésett lény” magatartását, akinek délibábos illúziói mániává erősödnek. A „bolondos” gróf becsületességét, erkölcsi tisztasága még érthetőbbé válik, ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal, az apával és a fiával. A Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg lezüllött, az elszegényedett és élősködővé vált, de a régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri típusát, az „úri svihákot”. A „sokat tapasztalt” lány és a züllött Behenczy báró Besztercebányára szöktek, így megindul a címben rejtőzködő esemény szála. Pongrácz kiadatásukat kérte a besztercei magisztrátustól. Mivel követeit kikacagták és elzavarták, István gróf másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására. A romantika és a realizmus stílusjegyeit egyaránt magán viselő regény 4 szerkezeti egységből áll. Az első 2 részben két külön szálon, egymástól függetlenül zajlanak az események, amelyek a harmadik egységben fonódnak össze. A megoldás a negyedik részben következik be. Az első fejezet a színhely bemutatásával indul. Az író a környék mondavilágát, ősi múltat őrző hangulatát idézi. A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik a cselekmény eddigi szála. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. A Trnowszky-fivérek is „bolondok” – legalábbis a zsolnaiak szemében. Az önzés, a kapzsi falánkság ütközött ki különcködő viselkedésükben. Alapvető jellemvonásuk, az irigykedő mohóság, visszájára fordult, saját ellentétébe csapott: őrült, esztelen pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében, kényeztetésében. (Péter pánszláv, Gáspár éppen ezért magyar szellemben nevelte a leánykát, sőt bosszantásul még saját nevét is Tarnóczyra magyarosította.) Embertelenül elűzték házukból mindketten egy napon Apolkát, a kislány újra Klivényiéknél talált menedékre, aki üzleti megfontolásból- feleségül akarta venni. A kisemmizett és megfélemlített leány az öngyilkosságba próbál menekülni; másnap reggel találtak rá ájultan a Vág folyó partján.

Gróf Pongrácz István és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze (A túsz). István gróf boldog volt, diadalmámort érzett: „A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság.”. Amíg Apolka nem lépett be az életébe, Pongrácz inkább egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve egyénisége elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal gazdagodik

A regény végén (Az utolsó várúr halála) Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért a megöregedett, megcsúnyult Estellát a fiatal Behenczy bárótól, a besztercei „szenátorok” visszavitték Nedecre a megszökött „várasszonyt”. István gróf a „hadiregula” értelmében lemondott a túszról, de lemondott életéről is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lován ülve temethessék el, s öngyilkos lett. Az ábrándokat szétfoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is. Mikszáth keserűsége végső soron abban rejlik, hogy ráébred: a dzsentri Magyarországon hangoztatott nemes elveit, makacsul őrzött hagyományait már csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek. Mikszáth szereplőin keresztül fejezte ki éles társadalombírálatát. Szereplőinek többsége, legyenek azok közemberek, dzsentrik, polgárok vagy arisztokraták, negatív figurák, bár ebből a csoportból egyértelműen kiemeli az értelmiségi Tarnowszky György orvost, valamint romantikus Tarnóczy Emil ügyvédet, aki nemes érzésű ifjú, tele idealizmussal. A jóindulatú Blázy polgármesterre tekint még némi reménnyel, bizakodással a kiábrándult író.