Hirdetés

A költői magatartásforma változása Babits életművében a Sziget és tenger című kötet időszakától

11 perc olvasás

 

3. Ősz és tavasz között

Az Ősz és tavasz között szembetűnő formai sajátossága a szokatlan, csak minden 2. versszak végére elhelyezett refrén, amely a 10 strófából álló verset 5, egymástól jól elkülöníthető szerkezeti egységre tagolja. Mivel a refrén egyben a szakaszok tetőpontja is, a szerkezet íve mindvégig emelkedő. Másrészt a refrén középkori haláltáncokat idéző komor gondolati tartalma és trochaikus lejtése látszólag ellentétet képez a költemény uralkodóan páros rímű , háromütemű 10-es ritmusával (4+4+2). Ez a magyaros verselésű sorfajta meglehetősen gyakori népköltészetünkben, ami a dalforma jelenlétére figyelmeztetheti az olvasót. Ezen túl a versben több olyan szövegrészletet is találunk, amely ismert népdalt idéz meg. Ilyen pl. a 2. versszak kezdete vagy a 6. versszak első 2 sora. A dalformát ugyanakkor a költemény felütése is nyomatékosítja, hiszen a lírai megszólalás kezdetét a szüreti dalolás elhallgatásához, a szőlőhegy elnéptelenedéséhez kapcsolja a beszélő. Mindebből megérthetjük, hogy Babits minden bizonnyal tudatosan választotta az egyszerű dalformát az elmúlással való szembenézéshez, illetve a számvetés gondolati-érzelmi tartalmához. Dalforma és filozófiai mélységű tartalom összekapcsolásának a magyar irodalomban erős hagyománya van, gondolhatunk pl. Vörösmarty Mihály bordalaira vagy Vajda János egyes költeményeire is. De a kultúra ősi rétegeihez, műfaji és képi hagyományaihoz nyúl vissza a későmodernség egyik irányzata, az újnépiesség is. Ha meggondoljuk, hogy a poeta doctus Babits első pályaszakasza mennyire jelentős mértékben kapcsolódott a mitologikus és klasszikus műveltségbeli hagyományokhoz, valamint a versformák és mértékek irodalmi tradícióihoz, az Ősz és tavasz között című kései költeményben szembetűnhet a versnyelv és a forma egyszerűsödése, klasszicizálódása is. Az egyszerű formához a versben olyan kép- és motívumrendszer társul, amelyet a népköltészet ősidők óta használ az emberi lét mulandóságának kifejezésére. E kép- és motívumrendszer legnyilvánvalóbb elemei az emberi lét szakaszait szimbolizáló időtoposzok. A három évszaktoposz már a vers címében is szerepel. Közülük a tél nincs megnevezve, de egyértelműen jelen van a között névutóban, amely itt a két évszak (ősz-tavasz) közti időtartamot jelöli. Eszerint a cím a természeti ciklust a „meghalástól” az „újjászületésig” fogja át. Már a címből is feltételezhető, hogy Babits alkotása a természet ciklikusságát az emberi lét egyszeriségével és megismételhetetlenségével állítja szembe.

Hirdetés

A versszövegben az évszakszimbolikát további időtoposzok is kiegészítik, ilyen az este (éjszaka, sötétség), mint haláljelkép, valamint az év fordulója (újév) mint összegzés, számvetésszimbólum. Az Ősz és tavasz között számvető gesztusai egyrészt visszautalnak az évszakszimbolikára („a gyönyörök fája megszedetlen”, „Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki”). Másrészt a magyar irodalom híres számvetéseit is megidézik: „Mennyi munka maradt bevégezetlen!” – „Mily temérdek munka várt még!” (Arany János Epilógus). A szövegköztiség által létesített párbeszéd azt a tapasztalatot is közvetítheti, hogy a mulandóság közös emberi sors, ugyanakkor az elmúlással való szembenézés egyedi, mindig az egyes ember belső küzdelme, tragikuma. A természeti ciklus és az emberi lét párhuzamai, illetve ellentétei a képrendszer kisszerkezeteiben (mikrostruktúra) is megfigyelhetők. Sajátosságuk, hogy évszakhoz kötődő elsődleges jelentéseik a beszélő nézőpontjából (vagyis az emberi perspektívából) másodlagos, átvitt értelmű, metaforikus jelentéseket is hordoznak. Így pl. az 1. versszakot záró hasonlat a pince jelentésbe a sírkamra, a víz (eső) jelentésbe a halottmosdatás, a „csupasz”-éba a meztelen test, a „puha sárrá rothadt” szerkezetébe a holttest bomlásának jelentését is beleírja, visszafelé olvasva. Hasonló poétikai megformáltság mentén (a téli hótakaró olyan, mint a vetett ágy) olvasható bele a 3. versszak „befödje” igéje a sírhant, a „fekhelyünk”-be a végső nyughely vagy a „Paplan alá!” felidéződő emlékébe a szemfedél jelentése. Ezt a metaforizációt fölerősíti, hogy a személytelen, általánosító (T/1) megszólalást a 6. versszak bizonytalan személyességű hiányos szerkezeteit követően („Bucsuizzel izgatnak a csókok”) a 7. versszaktól fölváltja a nyelvileg is jelölt lírai személyesség („Mit tudom én”). Ezt a lírai közvetlenséget az önreflexív alakzatok eluralkodása is jelzi („én telem”, „én halálom”), melyek közül a záró versszak metaforája úgy kapcsol vissza a nyitó képhez, hogy immár az élettelen venyigével a lírai én önmagát azonosítja. Ez az azonosítás – szintén visszafele olvasva – átrendezi természet és ember párhuzamokban és ellentétekben összefonódó viszonyát is. Átrendezi, hiszen az azonosítás nyomán a természet, táj látványelemei a saját elmúlásának rettenetével szembesülő lírai én belső vidékeként is értelmezhetővé válnak. Ugyanakkor a természetszimbolika a szorongás feloldásának, a természet rendjébe való belenyugvásnak a kísérletét is kifejezheti. Ez a kettősség nyilvánul meg a megnyugtató „asszonyi jóság” megidézett gesztusában és az erre könyörtelenül felelő, a verset záró refrénben is.

Lapozz a további részletekért

1 2 3


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!