A XX. század meghatározó irányzatai

A világban való lét tartalmának egyik legfontosabb eleme a gond, az hogy az ember „bele van vetve” a világba, kiszolgáltatott, s ilyen körülmények között kell megvalósítania önmagát, egzisztenciáját. A világ a lehetőségek játéktere, s az ember vagy önmagára talál és megvalósítja magát, vagy beleolvad az átlagosságba, átlagember lesz. Ez az ember szabadságának kérdése, a létmegértés képessége és annak átélése, hogy sorsa önkezében van. A létmegértés képessége azt jelenti, hogy az ember túlléphet az adott világon, s önmagát előre levőnek tudja: tervei, céljai vannak. A világban való lét vége a halál. Így az itt-lét, az emberi lét halálra szánt lét.

„Miután, mint emberi lények egy napon, hogy mit jelent lenni, azt az befolyásolja, tudatában vagyunk-e annak mit jelent nem lenni. Az ember halálra ítélt lény.”

Az emberi létmód strukturális mozzanata az aggódás, melynek alapja a nem-lét lehetősége. A nem-lét a Semmi. A Semmit nem lehet elgondolni, a Semmi az aggódás hangulatában adott, s ebben a hangulatban nyilvánul meg , hogy az ember lét a Semmibe fut bele. Heidegger lételméletének sarkalatos pontja a nem-lét, a halál fogalma. Hogy lehet együtt élni az elkerülhetetlen halál tudatával? Heidegger törekvése, hogy a „létmegértést” ki kell terjeszteni a nem-lét, a halál megértésére is és elfogadni, mint elkerülhetetlent, mint természetest. A lényeg az, hogy tudomásul vegyük: Az itt-lét a halállal szemközt valósul meg, az élettől nem választható el és bármely pillanatban bekövetkezhet. Minden ember már akkor rálép a halálhoz vezető útra, amikor megszületik. Heidegger szerint az ember születése pillanatában „kezd meghalni”. Lét nincs nem-lét nélkül és viszont, ezért a halált csak akkor lehetne elkerülni, ha nem is születhetnénk. A lényeg az, hogy törekedjünk autentikus életet élni, ne herdáljuk el az időt és lehetőségeinket. A szorongás, az aggódás, a félelem érzéseit váltsa fel a tenni akarás, a megelégedettség érzete és élménye.

3. A francia egzisztencializmus legismertebb képviselője Jean-Paul Sartre filozófus, író közéleti ember

Az egzisztencializmus: humanizmus, A Lét és a Semmi, A dialektikus ész kritikája, és számos regény.

Sartre Az egzisztencializmus: humanizmus című írásában abból indul ki, hogy két egzisztencialista iskola létezik: először a keresztény, akik közé Heideggert, önmagát és más francia egzisztencialistát számított. Közös vonása a két iskolának: hogy mindkettő úgy véli, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát, vagy másként mondva: kiindulópont a szubjektivitás. Mit jelent az, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát? Azt, hogy az ember először létezik, előfordul, feltűnik a világban és csak azután definiálja önmagát. Az egzisztencialista emberszemlélet szerint az ember kezdetben semmi, ezért nem definiálható. Csak később válik azzá, és olyanná, amilyenné önmagát teszi. Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi. Sartre fő műve „A Lét és a Semmi” megkülönbözteti az önmagában létezőt (magában valót) az önmagáért létezőtől. Az önmagában létező: az emberen kívüli, a tárgyi világ. Az önmagáért létező egyedi ember tudata, amelyet az emberrel azonosít. A tudat lényege annak az öntudata, hogy a megismerő alany nem egyenlő a tárggyal. Amikor az emberi öntudat önmagát teszi a megismerés tárgyává, akkor mintegy kívül helyezi magát önmagán, távolságot létesít a megismerő és a megismert között. Erre az önmegismerésre, a távolságnak erre a tételezésére csak az ember képes. Az emberi értelem rendezi a világot, ad értelmet a világnak. Végső soron az emberi tekintet szervezi „világgá” az önmagunkban létező és így az egymással semmiféle kapcsolatban nem álló dolgokat.

Sartre és az egzisztencializmus filozófiájának egyik központi kategóriája a szabadság. A szabadság lényege a cselekvés, „…létezni, annyit tesz az emberi realitás számára, mint cselekedni”. A szabadság megnyilvánulása az, hogy az ember mindig túllép önmagán.

„Arra vagyok ítélve, hogy mindörökké lényegemen túl létezzem, túl tettem indokain és mozgató rugóin: arra vagyok ítélve, hogy szabad legyek”.

Ez azt jelenti, hogy szabadságomnak nincsen más határa, mint önmaga, vagy más szavakkal, hogy nem áll szabadságunkban nem szabadnak lenni.” Sartre szerint a szabadság nem azonos a szabad akarattal. Az akarat már döntés eredménye, amikor az akarat szóhoz jut, akkor a döntés már megtörtént és „ az akaratnak nincs már értéke, mint a bejelentése”. A szabadság választás, elsősorban önmagunk választása. A szabadság fontos eleme a szituáció, a körülmények, az adottságok. Az ember szabadsága Sartre szerint egyet jelent a felelősséggel is. A determinizmus „ kibúvás” a felelősség alól.