A XX. század meghatározó irányzatai

3. A Bécsi Kör elnevezésű tudós társaságot Moritz Schlick alapította

A „Bécsi Kör”–ben filozófusok, matematikusok játszottak vezető szerepet, akik rendszeres vitákat rendeztek, konferenciákat szerveztek, folyóiratot adtak ki és kapcsolatban álltak német, lengyel, angol kutatókkal. A Bécsi Kör 1938-ban főképpen politikai okok miatt megszűnt, egyesek meghaltak, többségük az Egyesült Államokba települt át, s vitték magukkal a logikai pozitivizmus szellemiségét. A „Bécsi Kör” eredetisége abban rejlett, hogy a logikai pozitivizmus alapeszméit újrafogalmazták és pontosították, s a problémákat igen kifinomult logikai technikával analizálták. A sokágú problémakörből hármat emelek ki: a filozófia tematikájának behatárolása, a verifikáció és a „tulajdonképpeni”  filozófia. A filozófia tematikáját érintő problematikák abban a kérdésben sűríthetők össze, hogy mi tekinthető tudományos problémának és mi nem. Az utóbbiakat álproblémának nevezték. A  Bécsi Kör tagjai a hagyományos metafizikát elutasították. Igazoló tényt, tényeket kell találni. Mi a piros? Mi az, hogy „betegség”? mi az, hogy „lét”, „nem lét”? tudományosan értelmetlenek, mert sem empirikusan, sem analitikusan nem igazolhatók és nem cáfolhatók.

Ezzel szembeni valós, tudományos kérsdések: megfelelően használta-e a „piros” szót?. Ezek értelmes kérdések és kijelentések, mert igazolhatók, vagy cáfolhatók. A verifikáció és a falszifikáció elvei a neopozitivizmusban. A verifikáció valamely állítás vagy következtetés bizonyítása észlelési felülvizsgálattal, példával, vagy axiómával és definíciókkal való igazolással. A falszifikáció egy hipotézis cáfolata empirikus észleletek alapján, vagy ellenpélda segítségével. A „Bécsi Kör” újra kezdte vizsgálni a problémát, hogy mit kell érteni egy állítás igazolhatóságán. A kiindulás az volt, hogy egy ténymegállapítás számukra csak akkor lehet jelentéssel bíró, ha logikai lehetőség van saját tapasztalatom általi igazolásra. Schlick azt a nehézséget úgy oldotta meg, hogy különbséget tett a tapasztalatok tartalma és formája között, mondván: tapasztalataink tartalma valóban közölhetetlen, de struktúrájuk közölhető. Végül kialakul a többségi vélemény, amely szerint minden ténymegállapításnak interszubjektívnek kell igazolhatónak lennie. A verifikáció elve kimondja, hogy egy kijelentés akkor tekinthető verifikáltnak, ha vagy egy érzéki benyomást ír le, vagy pedig logikailag visszavezethető egy ilyen tapasztalatra.

Két eset lehetséges:

1. Amikor egy kijelentést közvetlenül igazolni lehet, ezek az ún. „megfigyelési tételek”
2. Amikor közvetlen igazolással nem lehetséges, hanem más kijelentéseket kell segítségül hívni. A verifikáció elveinek kezdeti szigorúságán enyhíteni kellett, s megjelent a konfirmáció elve, amely jelentős engedménynek számít. Wittgenstein nyomán, azt írja, hogy a filozófiát nem mint doktrinagyűjteményt, hanem mint aktivitást kell tekinteni. A filozófiának a tudomány logikájává kell válnia.

A filozófia nem a megismerés eredménye, hanem a megismerés eszköze.

II. Fenomenológia

1. Edmund Husserl a fenomenológia kidolgozója

A fenomenológia (jelenségtan), szubjektív idealista irányzat, amely szerint a megismerés szubjektuma (az ember) és objektuma (a reális létező) elválaszthatatlanul összetartozik. Ez az összetartozás a „tiszta tudatban”, a „tiszta tapasztalatban” jelenik meg. Azzal kezdte filozófiai fejtegetéseit, hogy szakítani kell a „realista” beállítottsággal, azzal, amelyik hisz a külvilág  objektív létében. A valóság létét tessék „zárójelbe tenni”, vagyis nem tagadni, hanem csupán eltekinteni tőle. Egyetlen biztos kiindulási alapom van, az én-tudatom és annak tartalma. A tudattartalom két elemet tartalmaz: az intencionális aktust és az aktus tárgyát, amely gondolati tárgy. Az élmény azonban, amely közvetlenül adott az ember számára, nemcsak az érzeteket és az egyedit tárja fel Husserl szerint, hanem a tiszta jelentések és lényegek is közvetlenül felfoghatók. Husserl a tiszta lényeg és a jelenség közvetlen felfogását, „lényeglátásának”, intuíciónak nevezi.

Husserl követői az egzisztenciális élményt tekintették a vizsgálat kiinduló pontjának. Az egzisztenciális élmény révén éli át az ember saját létezésének tartalmát. Az egzisztenciális élmények a világ abszurditását mutatják, s ezzel az abszurditással szemben folytatott harc az ember önmegvalósításának a tartalma. A vallásos egzisztencializmus képviselői a vallásos hitben keresnek támaszt az ember számára a világ abszurditásával szemben. A nem vallásos egzisztencializmus képviselői viszont azt tanítják, hogy az elszigetelt, egyedi embernek minden támasz nélkül, önmagának kell megteremtenie saját életének értelmét.