A XX. század meghatározó irányzatai

 III. Az egzisztencializmus

1. Karl Jaspers a német egzisztencializmus vallásos irányzatának vezető képviselője

Jaspers egyik írása, amelyből részleteket emelünk ki, Bevezetés a filozófiába címmel jelent meg. Egyrészt a filozófia eredetének (két és félezer éve) megelőzte a szaktudományokat, másrészt a szaktudományok nélkül nem boldogulhat. Másik példa: a filozofálást nem lehet kikerülni, jelen van a ránk hagyományozott közmondásokban, a filozófiai nyelvben, az ember meggyőződésében, elveiben, az ősi mítoszokban. A „filozófia” eredeti értelmében az igazság keresése, és nem az igazság birtoklása. Kérdései lényegesebbek, mint válaszai és minden válasz új kérdéssé lesz. A filozófia azt jelenti, hogy úton vagyunk. Ez az „úton-levés”: az ember időben sorsa, az emberi lét történelmi megvalósulása. Ezt a megvalósulást az adott szituációban megragadni, amelyben az ember éppen van- ez a filozofálás értelme, írja  Jaspers.

Jaspers a filozófia eredetét a rácsodálkozásban, a kételkedésben és a magunkrahagyatottságunk érzetében keresi. Platónnal egyetértésben vallja, hogy a filozófia ősforrása a csodálkozás. Ám, ha az ember kíváncsisága kielégül, megjelenik a bizonytalanság. Minden jól felépített tételt újabb tétel cáfol meg. „Hol van hát a bizonyosság, mely minden kétségnek felette áll, s elbír minden kritikát.” Jaspers megállapította, hogy a filozófia legmélyebb eredeti forrásai a csodálkozás  a kételkedés. Felsejlik a gondolat, hogy nincs abszolút tudás, nincs abszolút bizonyosság, mert nem lehetséges. Az ember hatalmat szerzett a természet felett, hogy azt szolgálatába állítsa. Viszont mindig marad ismeretlen, kiszámíthatatlan elem. Ebből következik, hogy a természet csak egyes esetekben tekinthető „legyőzöttnek”, de az ember sohasem birtokolja az egészet.

Végül felülkerekedik az emberen a magárahagyottság érzése, s  magányossága, védtelensége, szorongása és félelme önmaga felé fordítja a vizsgálatot, s keresni kezdi önmaga lényegét, esszenciáját. Ezeket ugyanis nem a világban, nem az emberben kell keresni, hanem a világon  és az emberen kívül. A földi egzisztencia bizonytalansága figyelmeztetés arra, hogy az ember rossz úton jár, mert ezeket csak a transzcendens világban, az Átfogóban, Istenben találhatja meg. Erről szól Jaspers fő műve a Metafizika (Filozófia) című. Jaspers a Filozófia című művében a létezőket három szférára osztja: a „tárgylét”-re, a világra, amely a tudomány tárgya, az „én-lét”-re, ez a szubjektivitás szférája és a „transzcendens-lét”-re. Az átfogóra, amely az emberen és a világon túl van, ami végül is az Istent jelenti. Az ismereteknek mindig határai vannak, s az ember soha nem juthat el egy olyan pontra, hogy az egészet áttekinthetné.

Az ember egzisztenciája: az ember konkrét létének a meghaladása az átfogó felé. Az egzisztenciát nem lehet fogalmilag látni, csak átélni lehet. Alapja a szabadság. Ezért az ember csak „ugrással” juthat el a tárgyak világától az átfogóhoz, a transzcendens léthez, de nem értelmi úton. Jaspers „ugrása” pszichés, hitbeli, amit az embernek magányosan, szabad választása szerint kell végrehajtania. Az ember létének problémáit az ún. határszituációkban éli át, a kudarcélményben. Határhelyzet, határszituáció Jaspers elméletében: gyógyíthatatlan betegség, bűntudat, szenvedés, haláleset, stb.; ami lelki megrázkódtatást, katarzist, vagy „összeomlást” idéz elő. Az átfogó, Isten közvetlenül nem ad jelt magáról, csak közvetve, ún. „siffre”-k útján, azaz rejtjelekkel. Ezek a rejtjelek utalnak az emberi egzisztencia lényegére, esetlegességére, törékenységére, valamint a hit szükségességére.

2. Az egzisztencializmus talán legmélyebb, de mindenesetre legabsztraktabb gondolkodója Martin Heidegger

Heidegger fő művében, a Lét és időben a „lét”, a „nem-lét” és az „idő” problémáit elemzi. Heidegger kiinduló dilemmája így szól: „miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább semmi?

Heidegger a filozófia alapfeladatának tartja, hogy megtalálja a módját a lét-nemlét problémájának a leírására, azaz hogyan írható le, mit mondhatunk róla?

Megállapítja, hogy a létfogalmát minden ontológia (lételmélet) használta, de egyik sem vizsgálta, s nem különböztették meg a létet a létezőtől. Holott a létező objektív, lezárt, befejezett és idegen az ember számára, ezzel szemben a lét nem befejezett, nyitott és szubjektív (tudattartalom). Heidegger a lét folyamatszerűségét hangsúlyozza, amit azonosít a szubjektivitással, s ami csak élményszerűen, irracionálisan felfogható. Az időnek központi helyet tulajdonít az ontológiában. A lét az időtlenség, az örökkévalóság. Az „itt-lét” az időbeliség, a létezés. Az ontológia vizsgálat az itt-létre vonatkozik. Az „itt-lét” kitüntetett életmód, az ember létmódja, ez tárja fel a lét értelmét. A lét csak az emberi tudatban, a létezőben lesz érthető, ezért bírhat az itt-lét létjelleggel. Az itt-lét szférája a mindennapi élet szférája.