A XX. század néhány alapkérdése. A filozófia és a művészetek válaszai a problémákra.

Logikai pozitivizmus, B. Russel, L. Wittgenstein, Bécsi Kör

Fenomenológia: E.Husserl

 Egzisztencializmus: K. Jaspers, M. Heidegger, J. előző P. Sartre

I. Logikai pozitivizmus

1. A neopozitivista filozófia kiinduló elveit Bertrand Russel és Alfred North Whitehead közösen írt „Principia Mathematica” című munkájukban fogalmazták meg.

Elindítója az analitikus filozófiának, amely a hangsúlyt a pszichológiai vizsgálatok helyett  a nyelvi és logikai formák elemzésére tette. Russel egyik tanulmánya „A tudományos módszer a filozófiában” címmel jelent meg, amelyben abból indul ki, hogy a filozófusok kétféle indíttatásból filozofálta. Az egyik csoport (Platón, Spinoza, Hegel) vallási és erkölcsi indíttatásból, a másik csoport (Leibniz, Locke, Hume) tudományos indíttatásból filozofált. Russel állítása szerint nem az erkölcs és a vallás, hanem inkább a tudomány az, amiből a filozófiának ihletet kell merítenie. Meggyőződése, hogy nem kész eredményeket, hanem az elemző módszereket kell átvenni és alkalmazni a filozófiának.

A korábbi filozófiák legtöbbje „egyetlen tömbből” volt faragva, nem lehetett használni őket, ezért minden eredeti gondolkodású filozófus elölről kezdte a munkát, s ő is faragta a saját tömbjét.

Russel olyan filozófiát akar, amelynek lényege az analízis. A tudományos módszer alkalmazása a filozófiában azt jelenti, hogy nem foglalkozik olyan dolgokkal, amelyek a szaktudományokra tartoznak. A fő mű a „Principia Mathematca”.  A matematika kristálytiszta logika, a tiszta szükségszerűség világa.

Russel és Whitehead a matematikai tudományok alapjait és felépítésének logikáját vizsgálva, kidolgozzák a logika új válfaját, a matematikai, vagy szimbolikus logikát. Russel feltételezte, hogy a matematikai logika tételei és konstrukciói abszolút érvényűek, tértől és időtől függetlenül minden dologra alkalmazhatók. Russel nagy terve, hogy a filozófiát is matematikai formulákba öltöztesse. Russel az általa elképzelt analitikus filozófiától várta, hogy az emberiség megtudja végre: „mi is tulajdonképpen a filozófia”. A matematika és a logika mellől még hiányzott egy dolog, nevezetesen a nyelv problémája, a nyelv szerkezetének és logikájának vizsgálata. Ezt megérthetjük a „tudás ismeretség és tudás leírás alapján” című dolgozatából. A tudás ismeretség alapján a személyes jelenlét, a tapasztalat által szerzett ismeret, ami tapasztalatig ellenőrizhető.

A tudás leírás alapján közvetett ismeretszerzés, nincs személyes jelenlét, személyesen nem ellenőrizhető, csak elemzéssel.

Az ismeret, a tudás megjelenési formája a kijelentés. A kijelentés lehet elemi kijelentés: egy név, egy szó, egy fogalom. A kijelentés lehet összetett kijelentés: egy kijelentő mondat, amely több elemi kijelentésből áll össze. Az elemek jelentése, kapcsolatuk, a mondatban elfoglalt helyük, a mondat szerkezete, stb. a mondatot „kijelentés függvénnyé” teszi.

2. Ludwig Wittgenstein: Munkássága két korszakra osztható: a „korai” időszak műve a „Logika-filozófiai értekezés”, a „kései” időszaké a „Filozófiai vizsgálódások”

Kiindulási problémája az, hogy vajon minden összetett kijelentés egyszerűbb kijelentésekre analizálható-e? így jut el az elemi kijelentés, a „ logikai atom és az egyszerű tény fogalmához”. „ a világ tények összessége… A világ tényekre esik szét”.

Minden olyan mondat, amely összetett tárgyakról szól, analízisre szorul, és az analízisnek olyan mondatokhoz kell vezetnie, amelyek csupán egyszerű tárgyakra vonatkoznak. A világ a kijelentések világa lesz, a logika pedig a nyelv világa. A világ és a nyelv elvi koordinációban van egymással: „nyelvem határai világom határai is”.

A filozófia tárgya tudományosan meggondolhatatlan, ezért a filozófia tárgyát illetően némaságra van ítélve. Ha a nyelv a világ képe, akkor nem szólhat olyanról, ami nincs a világban. A filozófust foglalkoztatják az emberi lét „ végső” problémái, amelyek szerinte racionálisan megragadhatatlanok, nyelvileg kimondhatatlanok. A kimondhatatlan létezik. Az általános, a szubsztanciális keresése helyett előtérbe lép a nyelvi analízis, pontosabban a nyelvhasználat analízise. Ez az ún. „ rámutatás”, ami kimondhatatlan, az megmutatható. Miután az életproblémákról nem lehet értelmes kijelentést tenni, marad az egyéni életút megformálása, így az elmondhatatlan megmutathatóvá válik. Logikailag tökéletes nyelvet akart, mely mentes lett volna a természetes nyelvek olyan fogyatékosságaitól, mint a többértelműség, a logikai pontatlanság és a paradoxonok.

3. A Bécsi Kör elnevezésű tudós társaságot Moritz Schlick alapította

A „Bécsi Kör”–ben filozófusok, matematikusok játszottak vezető szerepet, akik rendszeres vitákat rendeztek, konferenciákat szerveztek, folyóiratot adtak ki és kapcsolatban álltak német, lengyel, angol kutatókkal.

A Bécsi Kör 1938-ban főképpen politikai okok miatt megszűnt, egyesek meghaltak, többségük az Egyesült Államokba települt át, s vitték magukkal a logikai pozitivizmus szellemiségét. A „Bécsi Kör” eredetisége abban rejlett, hogy a logikai pozitivizmus alapeszméit újrafogalmazták és pontosították, s a problémákat igen kifinomult logikai technikával analizálták. A sokágú problémakörből hármat emelek ki: a filozófia tematikájának behatárolása, a verifikáció és a „tulajdonképpeni”  filozófia.

A filozófia tematikáját érintő problematikák abban a kérdésben sűríthetők össze, hogy mi tekinthető tudományos problémának és mi nem. Az utóbbiakat álproblémának nevezték. A  Bécsi Kör tagjai a hagyományos metafizikát elutasították. Igazoló tényt, tényeket kell találni.

Mi a piros? Mi az, hogy „betegség”? mi az, hogy „lét”, „nem lét”? tudományosan értelmetlenek, mert sem empirikusan, sem analitikusan nem igazolhatók és nem cáfolhatók.

Ezzel szembeni valós, tudományos kérsdések: megfelelően használta-e a „piros” szót?. Ezek értelmes kérdések és kijelentések, mert igazolhatók, vagy cáfolhatók. A verifikáció és a falszifikáció elvei a neopozitivizmusban. A verifikáció valamely állítás vagy következtetés bizonyítása észlelési felülvizsgálattal, példával, vagy axiómával és definíciókkal való igazolással. A falszifikáció egy hipotézis cáfolata empirikus észleletek alapján, vagy ellenpélda segítségével. A „Bécsi Kör” újra kezdte vizsgálni a problémát, hogy mit kell érteni egy állítás igazolhatóságán. A kiindulás az volt, hogy egy ténymegállapítás számukra csak akkor lehet jelentéssel bíró, ha logikai lehetőség van saját tapasztalatom általi igazolásra. Schlick azt a nehézséget úgy oldotta meg, hogy különbséget tett a tapasztalatok tartalma és formája között, mondván: tapasztalataink tartalma valóban közölhetetlen, de struktúrájuk közölhető.

Végül kialakul a többségi vélemény, amely szerint minden ténymegállapításnak interszubjektívnek kell igazolhatónak lennie.

A verifikáció elve kimondja, hogy egy kijelentés akkor tekinthető verifikáltnak, ha vagy egy érzéki benyomást ír le, vagy pedig logikailag visszavezethető egy ilyen tapasztalatra.

Két eset lehetséges:

1. Amikor egy kijelentést közvetlenül igazolni lehet, ezek az ún. „megfigyelési tételek”

2. Amikor közvetlen igazolással nem lehetséges, hanem más kijelentéseket kell segítségül hívni. A verifikáció elveinek kezdeti szigorúságán enyhíteni kellett, s megjelent a konfirmáció elve, amely jelentős engedménynek számít. Wittgenstein nyomán, azt írja, hogy a filozófiát nem mint doktrinagyűjteményt, hanem mint aktivitást kell tekinteni. A filozófiának a tudomány logikájává kell válnia.

A filozófia nem a megismerés eredménye, hanem a megismerés eszköze.

II. Fenomenológia

1. Edmund Husserl a fenomenológia kidolgozója

A fenomenológia (jelenségtan), szubjektív idealista irányzat, amely szerint a megismerés szubjektuma (az ember) és objektuma (a reális létező) elválaszthatatlanul összetartozik. Ez az összetartozás a „tiszta tudatban”, a „tiszta tapasztalatban” jelenik meg.

Azzal kezdte filozófiai fejtegetéseit, hogy szakítani kell a „realista” beállítottsággal, azzal, amelyik hisz a külvilág  objektív létében. A valóság létét tessék „zárójelbe tenni”, vagyis nem tagadni, hanem csupán eltekinteni tőle.

Egyetlen biztos kiindulási alapom van, az én-tudatom és annak tartalma.

A tudattartalom két elemet tartalmaz: az intencionális aktust és az aktus tárgyát, amely gondolati tárgy.

Az élmény azonban, amely közvetlenül adott az ember számára, nemcsak az érzeteket és az egyedit tárja fel Husserl szerint, hanem a tiszta jelentések és lényegek is közvetlenül felfoghatók. Husserl a tiszta lényeg és a jelenség közvetlen felfogását, „lényeglátásának”, intuíciónak nevezi.

Husserl követői az egzisztenciális élményt tekintették a vizsgálat kiinduló pontjának. Az egzisztenciális élmény révén éli át az ember saját létezésének tartalmát.

Az egzisztenciális élmények a világ abszurditását mutatják, s ezzel az abszurditással szemben folytatott harc az ember önmegvalósításának a tartalma.

A vallásos egzisztencializmus képviselői a vallásos hitben keresnek támaszt az ember számára a világ abszurditásával szemben. A nem vallásos egzisztencializmus képviselői viszont azt tanítják, hogy az elszigetelt, egyedi embernek minden támasz nélkül, önmagának kell megteremtenie saját életének értelmét.

 III. Az egzisztencializmus

1. Karl Jaspers a német egzisztencializmus vallásos irányzatának vezető képviselője

Jaspers egyik írása, amelyből részleteket emelünk ki, „Bevezetés a filozófiába” címmel jelent meg. Egyrészt a filozófia eredetének (két és félezer éve) megelőzte a szaktudományokat, másrészt a szaktudományok nélkül nem boldogulhat.

Másik példa: a filozofálást nem lehet kikerülni, jelen van a ránk hagyományozott közmondásokban, a filozófiai nyelvben, az ember meggyőződésében, elveiben, az ősi mítoszokban.

A „filozófia” eredeti értelmében az igazság keresése, és nem az igazság birtoklása. Kérdései lényegesebbek, mint válaszai és minden válasz új kérdéssé lesz. A filozófia azt jelenti, hogy úton vagyunk. Ez az „úton-levés”: az ember időben sorsa, az emberi lét történelmi megvalósulása. Ezt a megvalósulást az adott szituációban megragadni, amelyben az ember éppen van- ez a filozofálás értelme, írja  Jaspers.

Jaspers a filozófia eredetét a rácsodálkozásban, a kételkedésben és a magunkrahagyatottságunk érzetében keresi. Platónnal egyetértésben vallja, hogy a filozófia ősforrása a csodálkozás. Ám, ha az ember kíváncsisága kielégül, megjelenik a bizonytalanság. Minden jól felépített tételt újabb tétel cáfol meg. „Hol van hát a bizonyosság, mely minden kétségnek felette áll, s elbír minden kritikát.”

Jaspers megállapította, hogy a filozófia legmélyebb eredeti forrásai a csodálkozás  a kételkedés. Felsejlik a gondolat, hogy nincs abszolút tudás, nincs abszolút bizonyosság, mert nem lehetséges. Az ember hatalmat szerzett a természet felett, hogy azt szolgálatába állítsa. Viszont mindig marad ismeretlen, kiszámíthatatlan elem. Ebből következik, hogy a természet csak egyes esetekben tekinthető „legyőzöttnek”, de az ember sohasem birtokolja az egészet.

Végül felülkerekedik az emberen a magárahagyottság érzése, s  magányossága, védtelensége, szorongása és félelme önmaga felé fordítja a vizsgálatot, s keresni kezdi önmaga lényegét, esszenciáját.

Ezeket ugyanis nem a világban, nem az emberben kell keresni, hanem a világon  és az emberen kívül. A földi egzisztencia bizonytalansága figyelmeztetés arra, hogy az ember rossz úton jár, mert ezeket csak a transzcendens világban, az „Átfogó”-ban, Istenben találhatja meg. Erről szól Jaspers fő műve a „Metafizika” (Filozófia) című. Jaspers a Filozófia című művében a létezőket három szférára osztja: a „tárgylét”-re, a világra, amely a tudomány tárgya, az „én-lét”-re, ez a szubjektivitás szférája és a „transzcendens-lét”-re. Az átfogóra, amely az emberen és a világon túl van, ami végül is az Istent jelenti. Az ismereteknek mindig határai vannak, s az ember soha nem juthat el egy olyan pontra, hogy az egészet áttekinthetné.

Az ember egzisztenciája: az ember konkrét létének a meghaladása az átfogó felé. Az egzisztenciát nem lehet fogalmilag látni, csak átélni lehet. Alapja a szabadság.

Ezért az ember csak „ugrással” juthat el a tárgyak világától az átfogóhoz, a transzcendens léthez, de nem értelmi úton. Jaspers „ugrása” pszichés, hitbeli, amit az embernek magányosan, szabad választása szerint kell végrehajtania.

Az ember létének problémáit az ún. határszituációkban éli át, a kudarcélményben. Határhelyzet, határszituáció Jaspers elméletében: gyógyíthatatlan betegség, bűntudat, szenvedés, haláleset, stb.; ami lelki megrázkódtatást, katarzist, vagy „összeomlást” idéz elő.

Az átfogó, Isten közvetlenül nem ad jelt magáról, csak közvetve, ún. „siffre”-k útján, azaz rejtjelekkel. Ezek a rejtjelek utalnak az emberi egzisztencia lényegére, esetlegességére, törékenységére, valamint a hit szükségességére.

2. Az egzisztencializmus talán legmélyebb, de mindenesetre legabsztraktabb gondolkodója Martin Heidegger

Heidegger fő művében, a „Lét és időben” a „lét”, a „nem-lét” és az „idő” problémáit elemzi. Heidegger kiinduló dilemmája így szól: „miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább semmi?

Heidegger a filozófia alapfeladatának tartja, hogy megtalálja a módját a lét-nemlét problémájának a leírására, azaz hogyan írható le, mit mondhatunk róla?

Megállapítja, hogy a létfogalmát minden ontológia (lételmélet) használta, de egyik sem vizsgálta, s nem különböztették meg a létet a létezőtől. Holott a létező objektív, lezárt, befejezett és idegen az ember számára, ezzel szemben a lét nem befejezett, nyitott és szubjektív (tudattartalom). Heidegger a lét folyamatszerűségét hangsúlyozza, amit azonosít a szubjektivitással, s ami csak élményszerűen, irracionálisan felfogható.

Az időnek központi helyet tulajdonít az ontológiában. A lét az időtlenség, az örökkévalóság. Az „itt-lét” az időbeliség, a létezés. Az ontológia vizsgálat az itt-létre vonatkozik. Az „itt-lét” kitüntetett életmód, az ember létmódja, ez tárja fel a lét értelmét. A lét csak az emberi tudatban, a létezőben lesz érthető, ezért bírhat az itt-lét létjelleggel.

Az itt-lét szférája a mindennapi élet szférája.

A világban való lét tartalmának egyik legfontosabb eleme a gond, az hogy az ember „bele van vetve” a világba, kiszolgáltatott, s ilyen körülmények között kell megvalósítania önmagát, egzisztenciáját. A világ a lehetőségek játéktere, s az ember vagy önmagára talál és megvalósítja magát, vagy beleolvad az átlagosságba, átlagember lesz. Ez az ember szabadságának kérdése, a létmegértés képessége és annak átélése, hogy sorsa önkezében van.

A létmegértés képessége azt jelenti, hogy az ember túlléphet az adott világon, s önmagát előre levőnek tudja: tervei, céljai vannak.

A világban való lét vége a halál. Így az itt-lét, az emberi lét halálra szánt lét.

„Miután, mint emberi lények egy napon, hogy mit jelent lenni, azt az befolyásolja, tudatában vagyunk-e annak mit jelent nem lenni. Az ember halálra ítélt lény.

Az emberi létmód strukturális mozzanata az aggódás, melynek alapja a nem-lét lehetősége. A nem-lét a Semmi. A Semmit nem lehet elgondolni, a Semmi az aggódás hangulatában adott, s ebben a hangulatban nyilvánul meg , hogy az ember lét a Semmibe fut bele.

Heidegger lételméletének sarkalatos pontja a nem-lét, a halál fogalma. Hogy lehet együtt élni az elkerülhetetlen halál tudatával? Heidegger törekvése, hogy a „létmegértést” ki kell terjeszteni a nem-lét, a halál megértésére is és elfogadni, mint elkerülhetetlent, mint természetest.

A lényeg az, hogy tudomásul vegyük: Az itt-lét a halállal szemközt valósul meg, az élettől nem választható el és bármely pillanatban bekövetkezhet. Minden ember már akkor rálép a halálhoz vezető útra, amikor megszületik. Heidegger szerint az ember születése pillanatában „kezd meghalni”.

Lét nincs nem-lét nélkül és viszont, ezért a halált csak akkor lehetne elkerülni, ha nem is születhetnénk.

A lényeg az, hogy törekedjünk autentikus életet élni, ne herdáljuk el az időt és lehetőségeinket. A szorongás, az aggódás, a félelem érzéseit váltsa fel a tenni akarás, a megelégedettség érzete és élménye.

3. A francia egzisztencializmus legismertebb képviselője Jean-Paul Sartre filozófus, író közéleti ember

Az egzisztencializmus: humanizmus, A Lét és a Semmi, A dialektikus ész kritikája, és számos regény.

Sartre „ Az egzisztencializmus: humanizmus” című írásában abból indul ki, hogy két egzisztencialista iskola létezik: először a keresztény, akik közé Heideggert, önmagát és más francia egzisztencialistát számított. Közös vonása a két iskolának: hogy mindkettő úgy véli, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát, vagy másként mondva: kiindulópont a szubjektivitás.

Mit jelent az, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát? Azt, hogy az ember először létezik, előfordul, feltűnik a világban és csak azután definiálja önmagát. Az egzisztencialista emberszemlélet szerint az ember kezdetben semmi, ezért nem definiálható. Csak később válik azzá, és olyanná, amilyenné önmagát teszi. Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi. Sartre fő műve „A Lét és a Semmi” megkülönbözteti az önmagában létezőt (magában valót) az önmagáért létezőtől. Az önmagában létező: az emberen kívüli, a tárgyi világ. Az önmagáért létező egyedi ember tudata, amelyet az emberrel azonosít. A tudat lényege annak az öntudata, hogy a megismerő alany nem egyenlő a tárggyal. Amikor az emberi öntudat önmagát teszi a megismerés tárgyává, akkor mintegy kívül helyezi magát önmagán, távolságot létesít a megismerő és a megismert között. Erre az önmegismerésre, a távolságnak erre a tételezésére csak az ember képes. Az emberi értelem rendezi a világot, ad értelmet a világnak. Végső soron az emberi tekintet szervezi „világgá” az önmagunkban létező és így az egymással semmiféle kapcsolatban nem álló dolgokat.

Sartre és az egzisztencializmus filozófiájának egyik központi kategóriája a szabadság. A szabadság lényege a cselekvés, „…létezni, annyit tesz az emberi realitás számára, mint cselekedni”.

A szabadság megnyilvánulása az, hogy az ember mindig túllép önmagán. „Arra vagyok ítélve, hogy mindörökké lényegemen túl létezzem, túl tettem indokain és mozgató rugóin: arra vagyok ítélve, hogy szabad legyek”. Ez azt jelenti, hogy szabadságomnak nincsen más határa, mint önmaga, vagy más szavakkal, hogy nem áll szabadságunkban nem szabadnak lenni.”

Sartre szerint a szabadság nem azonos a szabad akarattal. Az akarat már döntés eredménye, amikor az akarat szóhoz jut, akkor a döntés már megtörtént és „ az akaratnak nincs már értéke, mint a bejelentése”. A szabadság választás, elsősorban önmagunk választása.

A szabadság fontos eleme a szituáció, a körülmények, az adottságok.

Az ember szabadsága Sartre szerint egyet jelent a felelősséggel is. A determinizmus „ kibúvás” a felelősség alól. „Az ember, minthogy szabadságra van ítélve, az egész világ súlyát a vállán hordozza, felelős a világért és önmagáért, mit létezési módért.”

Sartre szerint az ember tehát nem egy külső tekintély előtt felelős, nem Isten előtt, és nem az emberiség előtt, hanem önmaga előtt. Az ember szabadságának bizonyítéka az aggódás.