A VITORLÁS CSIGA.

A VITORLÁS CSIGA. – Tompa Mihály

A tenger csendes… hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek;
És színe, mint a fényes tűköré,
Ha zöldes fátyolt tartanak fölé.

Néhol fehérlik egy vékony fodor,
Mit a pajkoskodó szellő sodor;
Mint felborzolja a gyermekleány
Az alvó zsarnok fürtit, homlokán.

A tenger csendes… s a felűleten,
Egy kis teremtmény íme megjelen;
Kicsinyke gálya, orr, tat, oldalak,
Mind, mind a nagyhoz hasonlítanak.

Hat bambójával, evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két kis fehér vitorláját pedig
A lágy fuvalmak tolják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Együve hajtja kagyló-oldalát,
S alásülyeszti hirtelen magát.

A tenger csendes… síma tűkörén
A kicsi gálya ismét ott evez;
Megújul és múlik a jelenet…
A tengerek hajós csigája ez![39]

Régen régen, – midőn még a világ
Bűnben, nyomorban meg nem vénhedett,
Egy ifju járt a tenger partira,
Hosszan merengvén a habok felett.

Vajh, hol végződik a végetlen ár!
Minő világ van a túlpartokon?
Gondolta, és elhalt tekintete
Az alaktalan ködszín távolon.

Meglátja-é azt ember egykoron?
A bősz hullámokon ki jár, ha jár?
S lelke az eszme mélységébe halt,
Mint tengerbe az elfáradt madár.

Aléltság zsibbadt át idegzetén,
Bezárta égő, elfáradt szemét;
S most lelkében féléber képzelet
Lobbantá fel büvös szövétnekét.

Világánál belátott messzire…
Lelkének a part határt nem vetett;
És látott, – látott a víz közepén
Egy ezer színnel fénylő szigetet.

Bájos tündérhölgy állt a szigeten,
S édes mosolygással intett felé;
Felrezzent… s kinyitotta szemeit,
És a látványt ébren is úgy lelé.

Ragyogó sziget állt a tengeren,
S a bájos tündérhölgy is rajta volt;
Minden látszott, – halványabban habár,
Mint vékony fellegfátylon át a hold

Járt, járt az ifjú s űlt a part felett,
Szivét édes vágy s lángzó szerelem
Ragadta az intő tündér felé,
Ragadta át hullámon, szirteken.

Gyakorta szíve majd remélni mert,
S mit rögtön kétségbesve gondola:
Isten s vihar jár a vizek felett,
Halandó ember nem lép rá soha!

Egyszer, hogy mélán űlt a homokon,
S repűlő szárnyakon ábrándozott;
Busan tekintve a szigetre át:
Megrettent… a hölgyet nem látta ott.

Ah! mindez csak tündérálom talán!
Tengerjáték volt, vagy légtünemény!
S ím egy kicsiny teremtmény úsz felé,
A tenger megsimúlt felűletén.

Mi ez? minő csodás lény? él… halad…
Mi hajtja oly bizton a part felé?
Mi leng s fehérlik ott…? Az evezőt
S vitorlát még a nyelv nem ösmeré.

És majd a partig jött a kis hajós,
Megállt a bámuló ifjú előtt;
Vitorláit behúzta, felvoná,
Evezett, forgott, hogy szemlélje őt.

S bucsút intvén kis lobogóival,
Elvitorlázott ismét, merre jött!
De még sokszor megállt, intett, köszönt…
S – eltűnt a hullám-hajlások között. –

Az ifju látta és csodálkozék…
De a jelt lelke nem értette meg;
A tündér feltünék a szigeten,
S ugy tetszett, arca bús és csüggeteg.

Parthoz jött a csodás lény újolag,
S az ifju lelke nyugtalankodék;
Csodás rajongó eszme kínozá,
Mely élt már s nem birt megszületni még,

S midőn harmadszor jött a kis hajós:
A halvány arc rögtön lángot vetett;
Hah! tört ki hangja, felfedezve van!
És elrohant, miként a kergetett.

Napok mulának… és a habokon
Hársvitorláju durva bárka állt:
Az ifju benne égő arccal űlt,
S lázas gyönyörrel ringatá magát.

A tündérhölgy, a távol szigeten
Reményszinű fátyolt lebegtete;
De apja arca látszott távolabb,
Sötéten, mint a vihar fellege.

És tengerre szállt az első hajó;
Bátor hajós a szerelem, remény;
Az ifju bátran vitorlázik el,
S végre kiköt a csigák szigetén.

A találkozás első percei
Szép álomkép gyanánt repűltek el;
Az ajk egybe forrt, – együtt dobogott
A halhatatlan s halandó kebel.

A hölgy szív-álma, a meleg karok
Között szilárdabb alakot nyere;
S szegény halandót majd megölte a
Tündér szerelmének finom lege.

Az ifjunak, hogy széjjelnézni mert,
Fényes káprázat szállta meg szemét:
Látván millió forgó karikát,
Kék, lilaszínnel terjedezni szét.

Számlálhatatlan tündöklő csiga
Boríta bé körűl földet, vizet;
Ez a hely a csigák hazája volt
Fényöktől lángolt a víz és sziget.

Hol a bájos tündérleány lakott,
Csigákból volt a bűvös palota;
Négy tornyot, a varázslak szögletin
Négy óriásnagy csiga alkota.

– Virágok nyílnak a föld kebelén,
De kellemöknek el kell hullani;
Nem hervadnak meg a szines csigák,
A tenger tündérszép virágai.

És boldog a hölgy, övé akiért
Járt a vitorlás csiga képiben;
Az ifju boldog, – akiért epedt:
Szép tündérhölgye karjain pihen.

De itt a perc, s a lágy hullámokon
Repűl a boldog ifju újolag;
A száraz föld kékellő partjaig
Viszik hajóját a szellő, a hab.

És felkiáltott, a hullámokat
Egy büszke pillanattal mérve át:
Az ember úr lesz a tenger felett!
S járomba hajtja hánykodó nyakát!
                  –
Forró szerelme a fényes sziget
Félre vonván az ifju csónakost;
Tengerre szállt ismét; de a ladik
Előre nagy küzdéssel jára most.

A vitorlának nem volt jó szele;
Az evezőt megfogta valami:
Hajónyüg, amelybe zöld indáival[40]
Szokta a tengert elborítani.

Hogy végezetre a szigetre ért
S elmondta, mennyi bajjal küzködött,
Imígy beszélt a tündérhölgy neki,
Édes szerelmi aggódás között:

Atyám munkája ez, szép kedvesem!
Atyám szivében van szörnyű harag
Szerelmünkért – s hogy csiga képiben
A hajózásra tanítottalak!

Nézd: e madár ember volt egykoron,
S a vakmerő szárnyat költött vala:
Hogy átröpűljön a nagy tengeren,
S lőn a viharnak jósló madara.[41]

Egy más halandó gyors ménjére ült,
Mely úszott véle e sziget felé;
– Nézd: ott úszkál a kis tengeri ló,[42] –
Ménjét alóla a víz elnyelé.

Buvárharangba ült a harmadik,
S kutatni a mélységbe szállt alá;
Ezt is, kisded csengetyü alakú
Csöngérré atyám elváltoztatá.[43]

Atyám bűbájos és hatalma nagy…
Haragjától ah én úgy féltelek!
De most menj, menj gyorsan! mert észrevett…
Szavára már jőnek felhők, szelek.

Az ifju ment, és a vihar kitört,
De már uton nem érte csónakát;
Ki hűn szeret, mit bánja a vihart!
És ő harmadszor is hajóra szállt.

Vigan haladt szirt és mélység felett,
Közel volt már az ösmerős sziget;
A tündérhölgy látszott a part felől
Ki a kedves vendégre integet.

De zúdul a víz, – rendűl a ladik,
Az óriás kagyló reá csapott;[44]
Nyitott teknőjét együve csuká,
S öszveroppantá a kis csónakot.

Az ifju sűlyed, – a tündér szorong…
Hajó, hajós merűl a víz alá;
De kedvesét egy perc alatt a hölgy
Hajóscsigává elváltoztatá.

Aztán sohajtott ajka csendesen:
Igy visszatérhet, igy megmentem őt…
De apja tudja, mit gondol s mivel,
És haragjában zordon képet ölt.

Nem mented őt meg így sem, gondolá,
A törpe emberfaj nem fér-e már
A szárazföld határin, hogy szeme
A nagy tengeren kémlelődve jár?

E vakmerő, – ki a nagy tengerek
Hatalmát megrontó titokra jött;
Ki romlatag ladikján legelőbb
Mert vitorlázni a habok fölött:

Örök hajós legyen! Hadd tartsa meg
Alakját a csigának, mit visel,
De a szárazt ne érje el soha,
Vesződvén örök tévelygésivel.

Igy szóla, és utána küldte a
Festő csigáknak űző seregét,[45]
Hogy merre megy, körűlte a vizet
Fekete nedvvel befecskendenék.

S megy a kis gálya a sík tengeren,
Szinte elfárad, úgy evez, siet;
Várván: mikor merűl előtte fel
Az ösmerős part, a fényes sziget?

De a víz rögtön festékbarna lesz,
S rosz illatú a kis hajós körűl:
S ő, hogy menekjék üldözőitől,
Elsűlyed s távol ismét felmerűl.

Az átok megfogá: a part előtt
Irányt veszítve jár, kél, tévelyeg;
De a bűbájos, átkával magát
S a büszke tengert rontá, verte meg.

Az ember látta a hajóscsigát,
Csodálta s aztán elgondolkodott…
Kivágta végre a bérc fenyvesét,
S hozott a vízre bárkát, csónakot.

A rengeteg víz tulsó partjaig,
Vészben, viharban gyors hajója szállt;
Az ember úr lőn a tenger felett,
S járomba hajtá hánykodó nyakát.
                  –
A tenger csendes… hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek.
Egy kis teremtmény íme megjelen
A csendes, síma víz-felűleten;

Hat bambójával evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két lepkeszárny-vitorláját pedig
A gyenge szellők hajtják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Elsűlyed… ismét megjelen… s evez.
A tengerek hajós csigája ez.