A VIRÁGOK TÜNDÉRE.

A VIRÁGOK TÜNDÉRE. – Tompa Mihály

A megifjult földnek határán,
A tündér, virági közt járván,
Derült esthajnal halk csendében
Kikérdezte őket gyengéden:
Mondjátok el kedves virágok
Mosolygó menny kegyelme rátok!
Kinek mi fáj? szivén mi gond van?
Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj, gyönge népem:
Öröm lesz meghallgatni nékem!

Szálas vetés alján kinyulva,
Alélt növény feküdt az utba;
Erőt vőn rajt a fájdalom már…
S imigy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér vedd el szivemről
Vedd el gyötrő fájdalmimat!
Melyek kinoznak a kegyetlen,
Hütlen buzavirág miatt.

Szeretjük egymást, – s ő imigy szólt:
Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt
Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket;
Megnéztük a fénylő tavat;
Közel lakó barátainknak
Jó reggelt mondva az alatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a
Barátságos komló velünk;
Örültünk, hogy sok jó virággal
Mulathatunk, cseveghetünk.

Amott, a parlagrózsa hítt be,
Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó
Piros kis lánya születék.

És hazatérve monda társam:
Az idő olyan kellemes,
Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán,
Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam; ő bujt, én kerestem,
S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta;
Csalogatván hátrább, elébb.

Én kergetem lélekszakadva,
S amint megfogni akarom:
Helyette rút, szurós kalászfőt
Szorít keblemhez két karom…

Elfáradtam… nagy lőn a hőség…
S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunyám könyűs szemem be,
Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,
Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,… oly setét van…
S hol lelem fel a hütelent!?

Vigasztalódjál szép leánykám!
A tündér igy nyugtatta őt;
S gyöngéden két karjába tette
A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve,
Álmadban ugy, mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre,
S hozzád sohsem lesz hűtelen!
                  –
A tündérhölgy tovább lebegvén
A harmatos mezőn: felé
Bus panaszát, a sárga képü
Pitypang imígyen emelé:

Nem itt születtem, messze földről
Szakadtam, árva én, ide:
Testvéreim, tul a setétlő…
Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár szellő s harmat, a menny
Itt is fénnyel mosolyg reám;
De én mégis csak visszavágyom,
Mert mégis szebb az én hazám!

Ott a kies rét a patakkal,
Amely vizével itatott;
Ott vannak őseim, barátim,
Ott láttam én meg a napot…

Kegyes tündér! honvágy öl engem,
S megőszül bús fejem hamar…
Bárcsak feltépne s messzedobna
Egy szánakozó zivatar;

De én tudom: hogy itt halok meg!
Ah, bár csak édes magzatim
Repűlhetnének őseikhez,
A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,
Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel,
Amilyen kedves volt amaz.

Te itt maradsz, – de magzatidban
Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, – s honodba
Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró lég-hajósok
Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek
A messze kéklő bérceken.
                  –
A tündér nyugtató szaván, a
Pitypang vigasztalódva van;
Midőn a vadszegfű sohajt fel
Az út mellől fájdalmasan:

Bánatba van fejem borulva!
Halld jó tündér! történetem:
Te színes, illatos virágot
Adál kegyelmesen nekem.

Boldog valék! uj, uj kecsekkel
Ruházott a jó kikelet,
Gyöngéd szellő, nyájas pillangó
Csókolta arcom s keblemet.

Kóró vagyok most, -! szánni tud csak,
Ki bús beteg képemre néz…
Jó tündér, vedd el rólam a kint!
Mely gyász éltemnek oly nehéz!

A hangya erre járva egyszer,
Kiváncsian tekintve rám,
Dicsérgeté karcsú növésem,
Pirosló ajkam, zöld ruhám.

Én csak hallgattam és nevettem
Ezt a bohó kis állatot:
Ki engem ilyetén beszéddel
Mindennap meglátogatott.

De jötte sűrübb és beszéde
Merészebb lett szemlátomást;
Mig hévvel tartott lábaimnál
Hosszú szerelmi vallomást.

Oh szép virág! hajolj le hozzám,
Engedd csókolni  kebledet!
Szeress…! légy boldog is, ha szép vagy…
Boldogtalan, ki nem szeret!

Fenyegetőzni kezde aztán,
– Folytatta a hervadt virág, –
Hogy megrohan, ha eltaszítom,
S gyökerestűl kidönt; kirág.

És végre mit mivel! Dühében
Felfut karcsú derekamon…
Ah, ki tudná hiven leirni
Félelmem és irtózatom…!?

Éles körmét keblembe vágta
S csókjával, tiszta ajkamat
Illette búján, a kegyetlen,
Gyönyörrel nézve kínomat. –

Egyszer, pusztító bánatomnak
Okát kérdé a hangyales;
– Kicsiny állat, mely a fövenyben
Lakik s élelmet ott keres. –

S kihallgatván a jó bogárka
Vigasztalólag így felelt:
Szegény virág, csak légy nyugodtan;
És bízd reám a szemtelent!

Aztán az úton, merre hozzám
A rút, félelmes hangya járt:
Egész éjjel dolgozni hallám
A jóindúlatú bogárt.

Lest ásott, – mely mint a folyondár
Tölcsére olyatén vala;
Szabályosan szaladva össze
A mély fenékig oldala.

Alján elrejtezett az állat,
Véknyan fedő fövény alatt, –
S jövén a hangya: a veremnek
Egyenesen neki szaladt.

Ahol meggördülvén alatta
Az ingatag homok-szemek:
Ő, a veszélyt hozó mélységbe
Hanyatt-homlok lehempereg.

Ott, mint a tigris, rárohanván
A hangyales megölte őt. –
Én ujjá lettem…! dult virágom
Elhullott és szebben kinőtt.

Boldog valék…! elhozta ismét
A pillangót uj kellemem;
A gyöngéd szellő nyájasabban
Ringatta karjain fejem.

De ah! rövid volt boldogságom,
A nyugtalanság visszatért;
Mely ismét elhervasztja, látom,
Megifjult éltem kellemét.

Az én oltalmazó bogárkám
Hirtelen megszárnyasodott
És elrepült…! ah, most ki véd meg?
Ha hangya jő, én meghalok!

Vigasztalódjál, jó leányom!
Felelt a tündérhölgy neki;
A rózsának kezem tövist ád,
S téged nem tudna védeni?

Én illatos, piros enyűvel
Kenem be termeted, nyakad;
Ha ellenséged ujra jönne:
E lépen ott vesz, ott ragad.
                  –
A tündértől oltalmat aztán
A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett
Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:
Hogy én őt nem szerethetem;
Undorító édeskedéssel
Keserité meg életem!

Addig boszantott, hogy miatta
Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem,
De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szünetlen ott állt,
Velem szemközt a part felett;
Közel már nem férhetve hozzám:
Bólingatott, integetett.

Ez úgy boszantott…! s nyugtalanná
Tevé egyhangú napjaim!
Gyakran álmodtam: hogy keresztűl
Gázolt a tó hullámain.

És a sziget ködös legében
Halovány és beteg valék;
Kétségbe kellett volna esnem:
Ha még, meg nem sajnál az ég;

De üldözőm sárgulni kezdett,
Beteg lőn s végre meghala.
S én visszatérvén a mezőre:
Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láték, örömmel
Köszöntém a virágokat…
De ah! borzasztót kelle érnem:
Engem kisértet látogat…

A holt ördögszekér, ha szél fú,
Bősz tánccal ellenem rohan;
Száraz oldalbordája, csontja
Csörög, csattog borzalmasan…

Kegyelmes tündér! tőle ments meg!
És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást
Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,
Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét,
S a kísértet nem kóborol.

És a bércen, a bokrok alját
Többé elhagyni nem lehet!
De illatoddal messze szállhatsz
Betöltve földet és leget.
                  –
Most a szelíd démutka szóla:
Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra
Enyhítő írt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,
S én, mint az üldözött futok;
De égető gyötrelmeimtől
Megmenekülni nem tudok.

Gyötrelmedtől, szegény leányom!
Hiába futsz, bércen, mezőn:
Még jobb, ha tárgyához közel vagy…
Menj -! s lakozzál a temetőn!
                  –
A tündér szóla gyöngéd ajkkal, –
Azonban meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn:
De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja
Reá-folyván ölelve tartja;
S örömmel elmondhatja róla:
Hogy hűtelen nem volt azóta.

A pitypang boldog, – szállva messze
Léghajózó magzatja ezre.

Az enyves vadszegfűt a hangya
Kerűli, nem hogy megrohanja.

A bérci gyöngyvirág nem retteg
Jöttén zörgő kisérteteknek.

Démutka nem fut, benne mely ég:
Fájdalmától hogy megmenekjék;
Közel van inkább egyre hozzá:
A temetőkertben lakozván.