MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR.

MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR. – Tompa Mihály

(Töredék.)

Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.

Gazdag földön, hol a sik téreken
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.
Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon hideg.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.

A költő ajkán édes dal fakad,
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz,… multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, – dall szivtelen köveknek…
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.

A festész űl; el van merűlve mélyen…
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe’ vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel…!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!

De a  zenésznek sorsa jobb talán?
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész…
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, – s ugy fáj ez a tudat! –
Egy két bus sziv, – egy két korhely mulat.

Melyben ti éltek nagy álmak között,
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való…
El innen, el! menjetek, merre láttok!

S a három művész, három jó barát,
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon – – – –
– – – – dél, nyugot…
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? – – – –
– – – – Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt… koldust… vagy a halált…
– – – – – – – – – – ezek
Egyike tán találkozott velek?!
                  –
Tiz év lezajlott, – gyászos feketén
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, – tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, – s mindennek vége, vége!

Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel…!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!

A bujdosók hol vannak a világon?
Három felől im itt jön mind a három!

Ezek-e ők…? Nem! szenvedésivel
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe’ járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek…?!

Ha ki látná ezt a találkozást,
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg…
Álmát, nyugtát elvesztené örökre…!
Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére…
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!
                  –
Éj van, – fényes s csikorgó, mint mikor
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek…

Boldog, ki csendes nyúgalom után
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat…!

A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Egy boldog földön, szép hon kebelén,
– Sugáros éjnek hallgatag felén –
Hogy lásson sok bút, kevés örömet
Egy éjen három kisded született.

Egy boldog földön, hol sík téreken,
Terhes kalász és buja fű terem;
Holott a földnek gazdag kebele
Megmérhetetlen kinccsel van tele;
S a halmokon cserülte bérc alatt,
Hajló borágon édes must fakad.
Egy nép között, hol éhen veszni kell
A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy lásson sok bút kevés örömet:
Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon – hideg.
A föld szinét jég és fagy ülte meg:
Halotti csendben, gyászos pusztaság,
És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá,
S a három kisdedet megcsókolá.

A három kisded fölserdült vala,
Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,
Ölelkezvén szent álma képivel;
Az ifju nyilt, redőtlen homlokát
Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem,
Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;
Mint a szirtforrás végre felszökelt,
Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát:
A három ifju pályatérre szállt.

A költő ajkán édes dal fakad,
Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál:
Borongott a mult koporsóinál.
Édes szerelmek rózsafái közt
Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után…
S szavát a nemzet meghallgatta tán?
Jó dalnok! e hazában a kebel
Áttörhetetlen jégpáncélt visel!

A festész mélyen elmerűlve ül,
Ragyogó képek lengik őt körül,
S miként a hívő keble istenén:
S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll.
És fest az ifju… lát a képzelet
Tükrében lelke újabb képeket,
Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel;
Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen
Remekjeidnél némán, hidegen!
Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!

De a  zenésznek sorsa jobb talán?
– Van-e müvésznek üdv e dús hazán? –
Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere.
Mely míg leömlik zengő hurjain:
El-elmereng szép lelke álmain;
Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete!
Virág helyett szúró tövist arat,
Mert zengedelmin e nép csak mulat.

Melyben ti éltek jó művészek! oh,
Az ország nem e világból való!

A három művész, három jó barát
Iván a fájó búcsú poharát;
A nagy, hideg világon…
           dél, kelet
S nyugat felé búsan elszéledett.
Hol járnak ők?
           Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut
A hírt… vihart… és a koldust…
           Ezek
Egyike tán találkozott velek!

Tiz év lezajlott; s gyászos feketén
Merűl el az idő holt tengerén;
Elsűlyedett… csak a felűleten
Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék,
Mely a holt képét felmutatja még.
De a felejtés gyász fuvalmiban
Az is szétpattan, – s minden halva van!

Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok,
Ha kínt hozának éjek és napok!
Jött a müvész s mely lelkén ég vala:
Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz,
– Romlást rá részvétlenség átka hoz, –
S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,
Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű:
Ah, a művésznek kínja nagyszerű…!
Az élet alszik völgyen, halmokon,
Télnek viharja zúg az ormokon;
A nagy világra hullott hó-lepel
Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.
Ki bolyg az útfelen magánosan?
Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain,
Vad fény lobog szemének lángjain,
És mintha űznék, gyorsan ront elő;
– A vész üvöltve száll – ki ő, ki ő…?

Im, hogy mindhárman vészben haljanak:
Felé közelget két koldús alak!
Karöltve jő a két gyámoltalan,
Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere…
Mellére kötve rozzant hangszere,
Mely néha-néha búsan felsivít,
Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának… s aki maga jött:
Merőn megállt a két koldús előtt:
‘Hallgatni jöttök úgy-e engemet?
Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott…’
»Megállj, megállj…!« kiálta fel legott,
– Megrázkódván az ismert hangokon –
Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát
Tört lelke s karja híven fogja át;
Kinek lelkére kéje s bánata
Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak…! A vész zúgva száll
A puszta nyomtalan határinál.

Éj van. Mohos váromladék hideg
Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar,
Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.
A három koldús-művész és barát,
Romok zugában vonja meg magát,

Az élet álma roncsolt képivel:
Számokra nincs a dús hazán födel,
Jer oh dicső nép! s íme láthatod
A koldúsokban öngyalázatod!
Ki, mig kövér falattal él ebed:
A müvészt éhen veszni engeded!
Ez átkozott bűn, nem hallod miként
Kiált az égre Ábel véreként…?

A téli éjnek zordon bájinál,
A festész mélyen elmerűlve áll;
És elfeledve szenvedést, panaszt:
Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall;
A lelkesűlet szent fuvalmival;
Bájos hang ébred néma hangszerén,
Hattyúdal a csikorgó éj felén!
Az őrült költő szirt-oromra űl,
És mintha ezren állanák körül:
Zavart eszmékben mond kínos regét,
Leirván benne gyászos életét.

És csend leszen… a gyönge nesz kiholt, –
Az életen hű útitárs ki volt:
Rongy, meztelenség, lelki testi bú
Között a három koldús összebú…
Az éj olyan szép és olyan hideg!
A szenvedőkre álomszél lebeg;
S alunni kezd a kínok élete…
– Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!
Jó éjszakát… az éj igen hideg…