A CSALOGÁNY ÉS A SAS.

A CSALOGÁNY ÉS A SAS. – Tompa Mihály

Hegedűszóban szép mesét jelentek.
                                   Sz. Dávid.

Lombos liget hajlongó sudarán
Busongva ült a néma csalogány;
Meleg sugár, szellő s a buja fák
Énekre most ajkát nem ragadák.

‘Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!?
– Szólítá a sas nyájas hangokon –
Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken
Az élet száz alakba’ megjelen;
Még a bogár is örömbe merül,
Te vesztegelsz s bánkódol egyedül?
Dalolj, hadd halljam zengő hangodat,
Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!’

»Királyom! – a bus csalogány felel –
Keblem dalát én kinek zengjem el?
A szárnyas nép nem, sőt még félreért,
Ki is gunyol gyakran zengelmemért!
E félreértés szívemig hata,
– A dalnoknak nincs mélyebb bánata!«

A sas azok felett, miket most hallott,
Álmélkodván, imígyen ad parancsot:
‘Holnap, korán hajnalba’, szárnyas népem
Magam körűl, udvaromban szemléljem!
Énekelj nekik, hadd lássam meg én:
Mint érez e nép költőm énekén!’

A szarka rögtön nagy gyülést csereg,
S mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, mezők, vizek madarai
Letepülnek a dalt hallani;
Vén cserágon ül a király maga, –
A bús madárról szól a dal szava:

Virágos árnyas erdő!
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy ujra lássalak!

Itt éle kis családom…
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe’ bánat
Helyett öröm lakott!

Dallék, szerettem, ittam
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.

S ah, most be más az erdő!
A rét és a patak!
Nem olyan kék az ég is,
Virág, lomb hervatag…

Most a bús gerlicével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Többé fel nem lelem!

A bus szerelmi ének végivel
Szól a király: – a szárnyas nép figyel, –
‘Népem! imé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!’

S mond, – felébredvén, – az alvó bagoly:
Az ének tárgya nem elég komoly!

A gólya ekkép ejti szavait:
De szó mi szó, mondott valamit…

És felkiált borzalt tollal a vércse:
Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!
Nem leli párját az ének szerént,
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?

Nem szeretem, hogy harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány, – monda a kuvik.

A gerle búgott: másnak még se kell
Felhányni a természeti hibát!
A rét felől kicsinylőn énekel:
S ez felboszant sok jó ludat, libát.

A kakuk így: családot emleget.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!

És a süket-fajd: tréfás, vig dala,
Jól megnevettetett haha haha!

A banka nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen!

‘Elég, elég…!’ mond a madárkirály,
– Szemének boszús villogásinál –
‘Boldogtalan nép! hát igy hat reád
A dalnok szava? ekkép érted őt?
Nem hallok egy méltányos szózatot?
– Költőm! ne énekelj e nép előtt!
Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek!
Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek,
Nem költészet s dal, – ti bárgyuk, vakok…
– Hah! színem elől takarodjatok!!’

A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Lombos liget hajlongó sudarán,
Búsongva, némán ült a csalogány;
Napsugár, harmat, szellő és virág
Hangos énekre most nem ragadák.

‘Mi lelt madaram, édes dalnokom?
– Szólítá a sas nyájas hangokon –
Az ökörszem is cirpel és örűl,
Csak te vesztegelsz némán egyedűl?

Csattogj, hadd halljam zengő éneked!
Dalolj, dalodtól szebb a kikelet!’
»Királyom! – a bús csalogány felel –
Mit keblem érez: kinek mondjam el?
A szárnyas nép nem, avagy félre ért,
Olykor kigúnyol zengedelmimért!«
A sas hallván a bús panaszkodót:
Csodálkozék, s imígyen ejte szót:
»Holnap reggel, a szárnyas seregek
Királyi udvaromba gyűljenek,
Dalolj, hadd hallják, és hadd lássam én:
Mit érez e nép ajkad énekén?«
A szarka másnap nagy gyülést cseveg,
Mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, vizek s rétek madarai:
Letelepülnek a dalt hallani.
Öreg cserágra a sas űl maga,
S imígy zendűl a csalogány dala:

»Virágos nyájas erdő!
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy újra lássalak!

Itt éle kis családom…
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe’ holló-
Szinü bú nem lakott!

Elrészegűlten ittam
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.

S ah, most beh más az erdő!,
A rét, a hűs patak!
Nem olyan kék az ég is,
A rózsa hervatag!

Most a bús gerlicével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Sehol fel nem lelem!«

A bús szerelmi ének végivel
Szól a király: – a szárnyas had figyel –
‘Népem! ímé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!’

S szólt: – felébredvén az alvó bagoly –
Az ének tárgya nem elég komoly;

A gólya ekkép ejti szavait:
Kár hogy részeges, mondott valamit!

És felkárogott a holló-sereg:
Barna tollunkat mért csúfolta meg?

A gerle búgott: másnak még se kell
Természeti hibáját hányni fel!

A lúd: rétünkről nem jót énekelt,
Hogy tudja, holott rajta nem legelt?

Égetni kell, ha harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány! – szóla a kuvik –

Az ölyv: nem igaz amint mondva van:
Hogy a madár mind barátságtalan!

És a süket fajd:  szép volt éneke
Engem egészen megnevettete!

Megró a banka költőt, éneket:
Saját erdőhonát mocskolta meg!

‘Elég, elég…! – szólt a madárkirály –
Boszús szemének villogásinál –
Boldogtalan nép! hát ekkép hat-e
Lelkedre a költőnek éneke?
Imígy érted, imígy fogod fel őt?
– Költőm ne énekelj e nép előtt! –
Álmos bagoly, sötét oduba menj! –
Hitvány banka, te, rajtad semmi szenny?
Birálsz te fajd, egy szót sem hallva bár?
Menj léha gólya, van férges mocsár!
Élődjetek gyász hollók a dögön!
Fűvelj bárgyú lúd a sovány gyöpön!
Költőm e népnek hallgasson dalod!
Hah!… színem elől takarodjatok…!