SZÉCSI MÁRIA.
SZÉCSI MÁRIA. – Tompa Mihály
Rendületlen sziklán álltál, Murány vára!
Mélység s magasság volt körűled a bástya;
És mégis rom levél! rom, mert az átkozott
Eskütörés súlya omladékká nyomott!
Hát a magasságban, a tiszta légben fent,
Még ott sem volt ember előtt az eskü szent?
Nem! mert ki azt még a menyben is megrontja:
Asszony kezében volt Murány várnak gondja.
Kemény idők jártak, harcot harc követett,
Melyben sok hős elhullt, sok is növekedett,
Vesselényi Ferenc ezeknek sorába’
A hirneves Murányt ostrommal megszállta.
A vár víhatatlan kőszál tetejében,
Benne elszánt had áll éjjel nappal résen
Szép parancsnokának szavára figyelve, –
Drága lesz, ha lesz a vivók győzedelme!
Követ jő azonban, sugár deli bajnok,
Ha véget vethetne jó móddal a bajnak;
S imígy szól: Szép asszony! köszönt Vesselényi,
Az erősség békés feladását kéri!
A szó hatott-e, vagy a szép vitéz rája?
De lángba borult a Mária orcája;
S bár csengő hangjai most kissé remegtek,
Büszke méltósággal felelt a követnek:
‘Mondd meg a vezérnek, míg rommá nem válik
E fal, és e sereg el nem hull egy lábig:
Addig Murányvárba nem lép senki fia…
– Különben, üdvözli őt Szécsi Mária!’
Ekkép felelt a hölgy, és így kellett épen,
Rákóczinak adott szavaihoz híven;
Kinek megesküdt az Isten szent nevére,
Hogy nem adja Murányt ellenség kezére.
Így kellett. Szécsi György a halálos ágyon
Szólott: Nyomdokomat kövesd, jó leányom!
Légy az ügynek híve, s ugy áldva Istentűl…
És mindezt Mária fogadta nagyszentűl.
S el sem hagyta még jól a követ a várat:
Levelet adának tőle Máriának;
Olvassa… olvassa néma bámulattal,
Piros lesz, mint a vér, fehér lesz, mint a fal.
Azután legbensőbb szobájába siet,
Felveszi, leteszi százszor a levelet:
‘Ő volt… ő volt! e hon legszebb daliája,
Szerelmemet kéri – szerelmét ajánlja…’
Majd fel s alá járkál, – s dobogó szivére
Szorítván két kezét, nagy volt küzködése…
‘Ah esküm… szerelmem…! melyiket feledjem…?
Hajh, de gyenge a nő, gyenge véghetetlen!
Leül Szécsi lánya s a válasz írva van,
A szerelem kábult ábrándozásiban;
Asszonya előtt most a várnagy megjelen:
‘Farkas! a táborba vidd magad s hirtelen.’
Farkas vén ember volt, hideg durcás képpel,
De vad bátorsággal, törhetlen hüséggel,
Dühösségig hive a Rákóczi-pártnak,
Murányban jobb keze Szécsi Máriának.
S a hű vén embernek nagyon sok volt szabad;
Most is a kapunak duruzsolva halad:
»Asszonyunk oly furcsa! de már csak megnézem,
Mi ördög van írva ezen a levélen?«
S alig pillant belé, felkiált: »Gyalázat!«
S tovább megy: szeretlek…! feladom a várat…
Hágcsó leend észak-nyugoti ablakán,
Melyen Máriádhoz futhatsz éjfél után.
»Vakuljon meg, aki még egyszer elolvas,
– Ordított, széttépvén a levelet Farkas –
Várjatok… várjatok!« s most maga ír pár sort,
S kevés idő alatt megjárja a tábort.
‘Olvasta? mit izent? mit szólt Vesselényi?
– Hangzottak eléje Mária kérdési, –
Nemde felelni fog, jó Farkas, ugy izent…?’
S rá a boszus várnagy mogorván mond igent.
És néhány perc mulva ezen beszéd után
Ágyuk bődülnek meg a szomszéd hegy fokán,
S egykét golyó akad Murányvár falába…
‘Hah, mi ez?’ Mária sápadtan kiálta.
»Hogy mi ez, asszonyom? ez a várt felelet!«
‘Ember, ember! hová tetted levelemet?’
»Ízre-porrá téptem, – s ez ment a vezérhez:
»Vedd be Murányvárat s Mária tiéd lesz!«
Mint ki fáról nézi a bikaviadalt,
Az őrség vad öröm zajában felrivalt;
S elbámult, hogy hangzott Mária parancsa:
Hamar, hamar fehér zászlót a falakra!
Még vagy kétszer szólott az ágyu s néma lett,
Szabadabban vévén a hölgy lélekzetet:
Haraggal intette a vén Farkast elő,
‘Hogy mersz avatkozni ügyembe, vakmerő!?’
»Engedj meg asszonyom, nem egészen ügyed!
Vagy immár feledéd Rákóczit s esküdet?
S kész lennél szerelmi turbékolás alatt,
Murányba lopni az ellenséges hadat?
Ha Szécsi György élne…! azonban hagyjuk ezt, –
Ha a bus özvegység már olyan nagyon epeszt:
Eredj…! de ugy, hogy az eladott ügy átka
Ne legyen menyegződ sikoltó nótája!
De hiszen míg engem a jó Isten éltet.
E kakuk Murányban nehezen rak fészket,
Vágasd ki nyelvemet, de tudd meg, asszonyom:
Ki esküjét töri, nyomorult, alacsony!«
S elrohant. Bőszültség vitte az öreget,
Míg a vár asszonya méregtől reszketett,
S hogy találkozának egy pár óra mulva,
A vén Farkas magát egy kicsit kifútta.
‘Öreg ember! most a vérző bántalmakat
Bűntetlen elnézem, – egy feltétel alatt:
Ha Vesselényinek ez ujabb íratot
Teljes épségében sietve átadod.’
»Átadom asszonyom! s ezentul dolgodba
Nem ártom magam…!« szólt Farkas hunyászkodva;
De aki ösmerte e makacs jellemet,
Tudta, hogy máskép szólt, mint ahogy érezett.
Azonban az este közeledvén lassan,
Mária szive vert mindig hangosabban;
Szerelem és kétség valának vendégi,
Az kéjt áraszt reá, ez kínosan tépi.
De vajjon szeret-e? nem csal-e meg gyáván:
Szívem örve alatt csak Murányra vágyván;
Szerelmem előtte nem lesz-e becstelen:
Hogy azt ilyen könnyen megnyerni engedem?
Épen így tünődött Vesselényi lelke:
Ez ármányos asszony nem kerít-e cselbe?
Hátha büszkén megvet, hogy nyílt ostrom helyett,
Áluton kivántam bevenni a helyet!
S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség,
Aztán a két szívhez kötvén a két végét,
Fel s alá futkosott nagy sietve rajta,
És a két szív közűl hol ezt, hol azt marta.
Végre eljött az est, és az éj utána;
‘Farkas! bizom benned! – szólott Szécsi lánya –
Titkom ugysem tudja senki rajtad kívűl,
Menj, várj a vitézre… s ha megjött: add hírűl!’
Helyén állott Farkas, s kis idő vártatva,
Nesz nélkül felhágott Ferenc az ablakba,
Nem félt, nem volt sápadt, – csak kissé izgatott…
Leszállt, amint Farkas hallgatva jelt adott.
»Hol van ő…?« »Csak kövess vitéz úr szaporán…!«
És általhaladva két vagy három szobán:
Szűk rejtekbe lépnek, – hol veres vérpad áll –
S két bakó szemében és pallosán halál!
Meghökkent Vesselényi s bámúlva néze szét…
»Hallottad, jó uram, azt a híres mesét,
Melyet az oroszlán-barlangról beszélnek?«
Monda fagyos gunnyal Farkas a vezérnek.
»Hol vagyok…?« riad fel az indulatosan…
»Igazi helyeden! a vérpadon, uram!
Nézd: hogy mosolyog rád piros menyasszonyod,
S ha a föld el nem nyel, rögtön megcsókolod!«
»Gyalázatos ármány!« – »Gyalázatos magad!
Nincsenek ágyuid? Nincsen erős hadad?
Hogy így lyukon bujkálsz, mint az eb a dögér’…
Cenk vagy, vitézlő úr! Nem Vesselényi-vér!«
»Ki vagy te, nyomorult? hol a vár úrnője…?
Átok rá…! de nem, nem, ez nem jöhet tőle!«
»Hamar…! meg kell lenni…! el nem mégy e várbul,
S tudd meg: szép Máriád kegyes parancsábul…!«
‘Hazudsz vén gazember!’ – s Mária benn terem, –
‘Bocsánat jó vitéz… elhagy eszméletem…’
»Légy nyugodt, én hiszek neked, szép Mária…!«
‘Esküszöm: nem is én! e vén haramia…’
»Haramia ugy-e? mert benne gát valék,
Hogy Murány romjáról a késő maradék
Árulást, hitszegést olvasson… vén fejem:
Mért nem őrültél meg anyámnak méhiben!
Mit nyersz, jó asszonyom, az olyan vitézzel,
Ki ólálkodva jár, mint a róka éjjel?
Mit nyersz, vitéz uram, oly nőben, ki néked
Rút hűségtörésen ajánlgat hűséget?
Méltók vagytok, méltók mindketten egymásra!
Egymás megvetése és utálatára…!
Ne is legyen áldás, de átok rajtatok…!«
A dühöngő Farkas szólván, kitántorog.
És hosszu szünet lőn; kínos feszültség benn…
»Édes szép Máriám!« – ‘Édes jó vitézem!’
Valának az első töredezett szavak:
A boszantó helyet elhagyták azalatt.
És lágyan simulva egymás kebelére:
Fellángolt a két szív rokonérzeménye…
De a várudvaron riadt szilaj lárma:
Árulás! fegyverre! kém szökött a várba…!
»Holnap…« -, ‘Holnap’ súgák rögtön – s Vesselényi
Még alig érkezett a hágcsóra lépni:
A várnagy ronta be… s nem látva, kit keres,
Felkacagva kapott villogó késihez;
S mielőtt Mária eszmélne: fél szára
A kötélhágcsónak ketté vala vágva…
‘Hah, őrűlt…!’ s míg a kés új vágásra készűl;
Megragadja a kart egész erejébűl.
Most küzdelem támad, néhány őr berohan…
S nem tudva, a veszély kitől jön, merre van?
Mária… s egy férfi… hah! kés van kezében…!
S a várnagy perc alatt összerogy vérében.
‘Jaj Farkas…!’ »Asszonyom, kezed bekevered…
Légy boldog…! hisz jobban alig történhetett,
Szökevény s öngyilkos nem lettem. Jó nékem:
Azt a gyalázatos holnapot sem érem…!«
A katonák némán elvitték a holtat,
Tünődve: mi volt ez? s mi történik holnap?
S Szécsi Máriának hosszu lett az éjjel,
Küzdve sötét gondok sötét ezredével.
Csikorgó kapui hires Murányvárnak,
Vesselényi előtt másnap megnyilának.
Dörögtek az ágyuk, – szilaj zene hangzott,
És mégsem volt látni egy örvendő arcot.
Mária sápadt volt, kedvetlen, elfogult…
Ferenc arca boszus szégyen miatt pirult:
Felkarcolt sebhelye kékellett le róla,
Mintha a csárdában verekedett volna.
Ördög vigye el az ilyen győzedelmet,
– Morgott hada – melyet a főkötő szerzett;
És a másik szintugy: mégis csak gyalázat,
Ilyen koldusmódra feladnunk a várat!
S ölelték az uj párt boldogság karjai,
De teljességéből hiányzott valami;
Olyan volt az, mint a pohárba tett virág,
Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát!
–
Alunni ment Murány Szécsi Máriája,
Alunni ment régen annyi száz utána,
Mind aki boldog volt, mind aki szenvedett…
S omladék lőn a vár a büszke bérc felett!
