A KÁRPÁTOK VILLIJE.
A KÁRPÁTOK VILLIJE. – Tompa Mihály
Halvány holdfényben, halk morajban,
Mely a kárpáti tájakon van,
Elszenderűlvén nyári éjen:
Álmad könnyű és tiszta lészen,
S úgy tetszik néha: lágymeleg szél
Leng által arcod s fürteidnél;
S hogy ajkad az éji lepének
Lágy szárnyacskája verdesé meg.
Nem, az nem szellő s éji lepke…
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
És ujjával arcod érinti:
Átlebbenő kárpáti villi.
Ő az, ki nyughelyedre jő, – hol
Föléd hajlik, megnéz… megcsókol;
Hogy álmaidból észrevégye;
Nem te vagy-e várt vőlegénye?
–
A Tátra vadregényes tájain,
Hol édes és könnyű a lég,
Melyben megtisztul az érzelem, kedély,
Két szerető lélek lakék.
Miként a fenyves télbe’, nyárba zöld:
Hüségök meg nem hervada;
Mint a meleg forrást nem éri fagy:
Szerelmök el nem hűl vala.
Lepének a tavasz rövid,
Az év is olyan volt nekik;
Vész volt az égen, vagy szivárvány,
Virágban állt a föld, vagy sárgán:
Csak egymást látták szemeik,
Csak egymást érzék lelkeik.
Az ifjat sorsa utra inté,
Még ők nem váltak el soha;
Nem ösmerék: a búcsuvétel
Fájdalma, kéje micsoda?
S lelkök előre reng és zajdúl,
Mint a tó a közel vihartúl.
És szólt az ifju: ‘édesem!
Ne rengjen bánat lelkeden!
Jegyezd meg a havasi rózsát,
Mely nyílt e mái hajnalon:
Meglásd, még el nem hullt virága,
S ölelni fog lelkem, karom!
És mátkám légy e pillanattól…
Menyasszonyúl jegyezlek el, –
Megjöttöm perce összeköt majd
Szent, oldhatatlan esküvel.
Ne dúljon bánat lelkeden,
Szeress… légy nyugton, édesem!’
És mátkagyűrűt vont újjára,
Mátkacsókot nyomott ajkára;
Kéjben, kínban rebegtenek:
Isten veled! Isten veled!
Elment az ifju. Fényes reg vala,
Csak a hölgy lelke volt setét;
A rózsát megjegyezte, – s a bucsú-
Könnyel már várta kedvesét.
Várt a leány, várt… ő virág vala,
Melynek csupán szűk harmatcsepp ad a
Nyárnak hevében tengő életet.
A szerető hölgy virágéletén
Tengető harmatcsepp volt a remény…
– A jegyzett rózsán illat lebegett.
És jött ifjától híradás:
Kilenc nap! és otthon… veled…!
Villanyütésként járta által
Lelkét a boldog üzenet.
Hetednap mulva várj reám!
A hírnök újra megjelen;
S most szíve csaknem megszakadt:
Harmadnap mulva édesem!
Várván jegyesét a mondott napon,
A közel bérc magaslatán:
A féltett boldogság sejtelmiben,
Felmagasztalva lőn a lány.
Feszűlve volt már szíve, mint a húr…
Mely elpattan, vagy csengő hangot ad;
Fürtin fehérlő mátkakoszorú,
Tagján elömlő hószín patyolat.
S nem jött a vőlegény… a mátkalány
Lelkén ábrándos hit kele:
Hogy híve megjön naplementekor…
– Sápad a rózsa levele.
Most fényzománcos fellegek
Csoportja nyúgaton lebeg,
»Ah… e piros sugár, bucsúsugár!
A nap leszáll… leszáll…«
…………………………
…………………………
Halk esti szél suhan,
A havasi-rózsa oda van…
Ah!… a feszűlt hur zendűl, vagy szakad:
A mátka szíve megszakad…!
–
Mi lesz a holt virág illatja?
Elpárolog… megsemmisűl…?
Szerelem és hűség hová lesz:
Ha a szív megtörik, kihűl…?
Be nem váltott remény, örök vágy,
Célkergető szívérzemények!
Új alakkal, új működéssel,
Ti többé meg nem jelennétek…!?
…………………………
…………………………
Megholt a lány, érzelme ölte meg…
De vágy, hüség és szerelem:
Virágillatként nem párolgva el,
Szívén maradtak melegen.
És a megoszlás szellemével,
Új alakért küzdöttenek,
Víttak… víttak… míg megnyerék;
Mely könnyű, tiszta mint a lég,
S átlátszó lőn, mint az üveg.
S éjfélkor angyalmosolygással,
A holdnak rezgő fényiben,
A szép menyasszony hű képmása
Lebbent a légbe nesztelen.
A légbe szállt fel… villi lőn!
A Kárpátoknak villije;
Lengvén a kedves táj felett,
Hol boldog volt, hol szeretett,
Hová meleg vágy köti le.
A holt menyasszony villi lőn,
S lebegvén fenn a levegőn:
Hozzá rokontársak jövének,
Mint ő, oly ifjak, oly fehérek…
Mert villi lészen a kimult ara,
Ha életében tiszta s hű vala,
Villi, szelíd szellemszerű lény;
Nem halandó, nem halhatatlan,
Ki szánó földi vőlegényén
Függ vágy- s szerelmi gondolatban.
S nászünnepélyre várva, megjelen
Nyugalmas éjeken.
–
A villik fellebbentek messzire,
A hold sugárin meg lejöttenek;
Majd függtek síma sziklák lapjain,
Mint oltárképen az angyalfejek.
Körűlguggolták a tengerszemet,
Elfogták a lidércet röptiben,
S a zuhatag porában fördve meg,
Felcsaptak, mint fehér galambsereg,
És táncra keltek, így dalolva fenn:
Szűlj harmatot, oh ég!
S hintsd várt jegyesemnek utára!
Oh vond ide holdnak
Bűbájos erője, sugára!
Nem hervadoz a koszorú fejemen:
Ah… nászvigalomra közelg jegyesem!
Jer, jer deli ifju!
A perc halad, oh hova késel?
A légi menyasszony
Vár tiszta, fehér kebelével!
Földön halovány és hideg a szerelem,
Szebb nászörömökre siess, jegyesem!
Mint egy ifjú közelg… alakját
A villik gyorsan felragadják,
Hah! ott… ott… hordják a magasban…
Szegény halandó! szédelg, ájúl,
A légi tánc kezdődik újra,
S dal zeng a villik ajakárúl:
Jer táncra, enyém vagy!
Jer, jer jegyesem!
Ölelj meg, ölelj meg
Nászünnepeden!
Nem földi gyönyör, mit
Hű légi arád ad:
Mely csókja hevében
Lelkedre kiárad!
Ajka halovány…
Ah nyisd fel alélt szemeid…
Mátkád kebelén,
Fenn tiszta világba’ vagy itt!
Ölelj meg, ölelj meg,
Jer táncra velem!
Nászünneped éjén
Vár a szerelem!
Foly még a tánc, a villik ajkai
Még zengenek;
De földi szívben túlvilági kéj
Nem férve meg:
Megtört alatta, mint a túlteljes
Virág alatt a szár;
Hidegült ajkra forr a villicsók,
S a halvány holdsugár.
Imígyen jár a vőlegény,
Ki éjszakának idején,
A villik bűkörébe téved;
Vőlegényének tartja mindenki,
S a villitáncban addig ölelik,
Míg kéjbe hal szivén az élet.
És rögtön mindent elfeledvén:
A hő vágy újra nő…
Hivó dal közt várják az órát,
Midőn a mátka jő.
–
Halvány holdfényben, halk morajban,
Úgy tetszik néha álmaidban,
Hogy éji lepke, vagy meleg szél,
Lengett át arcád- s fürteidnél.
Nem, az nem szellő s éji lepke…
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
S újjával arcád megérinti:
Átlebbenő kárpáti villi.
