DAL A KARTONRUHÁRÓL

Ott látta meg az utcasarkon,
Ahogy sietve ment tova, –
Sok cifra lány között olyan volt,
Mint rózsák közt az ibolya.
Igy zengett róla a poéta
S azóta minden délután
Ott várta meg, mikor jön ujra
A kék-kartonruhás leány.

Nem mondta néki, hogy: kisasszony…
S az nem felelte rá: uram…
Sosem beszéltek még egymással,
De tudta, hogy szép hangja van.
Poéta-álmok tündérkertjén,
A hárfák zengõ lágy dalán
Csak átcsicsergett szívén, lelkén
A kék-kartonruhás leány.

És várta mindig, várta hiven,
Hogy kék ruhája megjelen,
S mig el nem tünt a sok selyem közt,
Nézett utána szüntelen.
Nem kérdte, honnan jõ, hová megy
Mindennap arra egyaránt –
Óh szive megtelt, hogyha látta
A szép kartonruhás leányt.

Egyszer – hogy, hogy nem – rózsa hullott,
Levél zörgött a fák alatt –
A hû poétán is erõt vett
Valami õszi hangulat.
A hervadás – az nem bántotta:
Lesz uj virág a rózsafán –
De hol lehet, kérdé szorongva,
A kék-kartonruhás leány?

Nap-nap mult és hiába várta,
Többé meg nem jelent soha
A cifra, festett rózsák útján
Az egyszerû kis ibolya.
S poéta álmok dúlt kertjében
A hárfák bongó, bús dalán,
Minthogyha átsiklott volna
Egy kék-kartonruhás leány.

Bohó szivében hitte mégis,
Hogy álomképe visszatér.
Ott várt kitartón, míg egészen
Üres lett mind az utca, tér.
S ahogy befordult ott a sarkon,
Eltépelõdve bús magán –
Selyemsuhogva jött elébe
Egy szép, selyemruhás leány.

Csábító arca, mozdulatja,
Ahogy megszólítá: uram…
Csak elsápadt a bus poéta
És félrefordult szótalan.
Fülébe csengett hangja mindig,
Nem így, – az álmok szûz szaván –
S óh tudta most már: nem tér vissza
A kék-kartonruhás leány.

S úgy elszorult a szíve akkor,
Majd megfojtotta õt a lég.
Pedig csak álma lett szegényebb,
Csak egy angyalt vesztett az ég.
Bolondság, ejh! – mondotta – s mégis
Önéltét adta volna tán,
Ha szép selymet nem öltött volna
A kék-kartonruhás leány.

ÕSZI HANGULAT

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
        Emlék, – szerelem?…

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hû szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
        Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tûz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
        Ki tudja – miért?…

TEMETÉS UTÁN

Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
– Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegõ rengetegben –
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel…

Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserû könnyét
A jóbarátok sirató serege.

Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytõl ázott arcokon –
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek mûvészkönnyeit.

S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntözõ
De bent szú rágja…

Mit látják õk a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.

Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását…

Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgõ fedelére dobva –
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom…