Virág Benedek úrhoz

Nékem zõld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páfusi lantomon
A mirtusligetek lanyha Zefirjei
     Félszunnyadva enyelgenek.

Míg Lillán zokogok s csonka panasszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karjain
     A Citére lugassa közt

Próbálgatja nevem messze felejteni;
Én sírok, te pedig, zengedezõ Virág!
A zõld Pannoniát s Dácia szûzeit
     Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain;
Már a Karpatokat verdesik s a Tisza
     Síkján messze terûlnek el.

Hallá Élizium berkeiben Horác
Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,
És réz píramisán, melyet emelt maga,
     Néked fõ helyet engede.

Látom lábod alatt a letiport halált –
Ní, mint küzdik az éj rettenetes fia!
Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivûl
     Mint ordítja kivert fogát!

Látá ezt az örök hír; s felemelkedõ
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!
S túl a csillagokon Melpomené fiát
     Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Gyõzödelem! Rajta, nemes magyar,
Fûzz számodra babért s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidon engem is, édesem,
     A szent Pimpla felé segíts! –

A nap ködbe borúl, elfogy az Óceán,
A szirtok s a hegyek fellegi bércei
Elmállott hamuvá válnak; az õsz idõ
     Mindent fékje után ragad:

Eldûlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
     Vastag rozsda emészti meg. –

Látjátok? vagy erõs rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Õ az – Melpomené; a befaló Chaósz
     Mellén áll, s az ezer veszély

Porja s füstje között, a zavaron belõl,
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
     S élnek lantosi, él Virág.

Élnek mindazok is, kik neki templomot
Szenteltek s kiket a lantosok áldanak;
Él a keszthelyi gróf, és az örök napok
     Jussán nagy neve tûndököl.

Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fûzök fel: te vitéz tárogatód szavát
Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom:
     Zengjük Festeticset, jere!