A békesség és a hadi érdem

     Még mindég csak setét búkkal
Ráncolván homlokodat,
Emberölõ háborúkkal
Erõltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
Andalogván útjain,
Néha a szûz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
Innepit kell zengened
És a császári Felségnek
Nevét dicsõítened,
Ki a véres diadalmat
Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónusát (melyet sokáig
Tüzes felhõ fedezett,
Mely a világ négy sarkáig
Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette,
Mely fényt és életet ád. –
Óh kegyes király, érette
Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet
Készít néked minden hív,
Melyen brilliántok helyett
Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt’ Indiának
Négervesztõ gyöngyei,
Hanem milliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A felvídúlt mezõk, kertek
Cifrázzák kerûletét,
Melyek elhagyva hevertek,
Lakos nélkûl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja!
Itt nagy lelkednek jele.
Mely kevés király mondhatja,
Hogy õ ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
Érdemzengõ lantodat.
Jer velem a békességnek
Újúló tornáciba
Melynek száz óltárok égnek
Bodzás omladékiba.
A népek köz vígságára
Készíts éneket velem:
Mert meggyõzte útóljára
Magát a gyõzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak
Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
Hazám boros halmain.
Édes születte-fõldemnek
Fõvárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemek
Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
Nézd, a nép mint örvendez.
Óh, mit nem tesz a békesség!
De – de mit hallok? – mi ez?

Megzendûl egyszerre örömlármával az ekhó,
Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg,
Hempelyeg és muselin-habokat tol az Újpiac öblén;
A Gyulay grófnak seregébõl szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; óh, deli látás!
Szívemelõ jelenés! a lelkes, tarka spalírok,
A bajuszos statuák mely szép hadi rendbe ragyognak.
Jámbor zörgéssel csördûl azon egy minutában
A puska-promenád, a trombita tûrt reze tördelt
Hangra ropog, közzé zendûlnek az erdei kürtök,
S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bõrt.
Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,
S a csörgõk nesze közt fenekét veri, döngeti a tõlgygomb;
Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak
Réznyaka. Most egyedûl ábrándozik egy vagy két hang,
Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,
S a csengõ tányért némítja a tábori tambur.

     Az újságra bámúlt Pest-Buda,
s a bátor
Vitézek közepén áll egy pompás sátor,
Felibe az örök dicsõség fényben száll
S lebegõ szárnyakon fennfüggve trombitál,
Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek,
Másikat Budának vagy napenyészetnek,
Az õsz Duna vígan duplázza harsait
S megtanítja rájok tomboló habjait,
Lekûldi vivátját a Pontus torkáig,
A magyar vitézség régi határáig;
Medrének feneke vígan veri vissza,
Melynek szûk, de tiszta vizét a sváb issza,
Ama kegyes püspök meredek oltára
Százszeresen dobja Buda kõszálára,
Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon,
S elterûl a hangpor a pesti homokon.

1801