Hirdetés

Militat omnis amans et habet sia castra Cupido

Militat omnis amans et habet sia castra Cupido – Csokonai Vitéz Mihály

     Ejnye kisassszonykám!
meggondoltam biz azt, hogy elsõben is a
verseket méltóztatik elolvasni. Bánom, hogy nem azt
parancsoltam vala,
hogy olvassa el, talán rá se nézett volna. Be Éva-természet!
Mert
ugyan a megtiltott fának csak virágit szagolta, de az egekre
kérem,
meg ne kóstolja gyümõlcseit. S még az öreg úr is elolvasta?
Sõt azt
mondják, hogy még így kiáltott fel utána: O! mihi
praeteritos referat
si Jupiter annos!

     Kisasszonyka! Ettõl a
bakkancsos ruhába õltözött pajzán
Múzsától úgy õrizkedjen kérem, mint azon ifjaktól,
azoktól az elmés
veresnadrágos stutzerektõl, akik szûntelen a kisasszonykának
õrajtok
való gyõzedelmeit pengetik szájokon. Õrizkedjen, mondom, mind
azoktól,
mind ezen világi libériás versektõl, különben félõ, hogy
a veres
gyûrû botról mézet fog kóstolni és meg talál,
kincsecském, halni
– metaphorában. Én oka nem leszek, jobban javaslom, hogy
ezeket
elfordítván, csak azokkal az apáca- színûekkel méltóztassa
magát
múlatni. Csókolom kezecskéit.

     Tiszteletreméltó öreg úr!

     Én felkelvén és az úr vén
orcáját megbecsûlvén, arra kérem, hogy
ezen hívalkodó veres úrfiak közé ne adja magát, mert vagy
fekete véres
az ilyenekkel meg nem egyezhetne, vagy ha ifjúi múlatságit
akarná az
úr megújítani, azt találnák ezek a páfusi vitézek mondani,
hogy Turpe
senex etc. Tisztelem a Nagyasszonyt is. Ugyanezt méltóztassa az
öreg
úr az udvari káplánjának, annak a kegyes és jámbor szent
embernek
megparancsolni, mert õkegyelme a lelkit keresvén, levetkezte a
testieket és csak titkon szokott felõltözni.

Ha katonáskodnak minden szerelmesek,
     Köztök egy jó zsoldot magam is keresek.
     Bár sok félelemmel, veszéllyel teljesek
     Az éjjeli csaták, ostromok és lesek.

Ha a kétfejû sas rettentõ ezere
     Számába lágy szivem íródni nem mere,
     Hadd legyek egy nyájasb tábornak embere,
     Amelynek kétfejû galamb a címere.

Nemzeti címerén látszik kettõs kereszt,
     Mert két személyre néz itt a házi kereszt;
     Hogy túlfelõl négyes fehér vizet ereszt,
     Homályba akarom hagyni most egyszer ezt.

De hármas halmának célját kitalálom,
     Mert amikor végbe megy a diadalom:
     Két halom közt épûl egy harmadik halom,
     Ezt Évától fogva szûli a fájdalom.

Nincs egy lovassa is szerelem-istennek,
     Mind gyalog katonát verbuválnak ennek,
     Akik midõn mennek, egy helyben pihennek,
     Mars helyett kellemes Ámorokon mennek.

Vitéz táborának nincs uniformissa,
     Mert meztelen maga a Generálissa,
     Nincs semmi sisakja, páncélja, paizzsa;
     Várát az ellenség hogy jobban megnyissa.

Távolról gyõz nyájas kacsingatásokkal,
     Mint megannnyi szivet gyújtó gránátokkal,
     Ámor fellobbanván két szemben lángokkal,
     Az óhajtás szelén repíti azokkal.

Némelykor a várat felkéri levele
     Ámornak nevében, igérettel tele!
     És ha a kommendáns nem tetszõn felele:
     Titkosan dolgozó spiont is kûld bele.

Mikor pedig közel birkóznak egymással:
     Nem rongálják egymást erõs bajvívással,
     Leggyakrabban gyõznek lágy orcafogással,
     Öleléssel s gyenge kézszorongatással.

Kivált legerõsebb tûzet akkor nyelnek,
     Mikor hév csókokkal egymásra tüzelnek;
     És ha a várból is hasonlón felelnek:
     Akkor a vitézek helyet alig lelnek.

Mihelyt szikrát kapnak szíveknek lángjától,
     Tüzet lobbantanak ajjakok ágyától,
     Észrevévén nyájas elcsattanásától,
     Talpig felgyúladnak egy-két csókocskától.

Mint mikor egy csillag a tûzi munkába
     Felgyúl és szikrája ér a másikába:
     Az is tüzet kapván tõle hamarjába,
     Ontnak ezer szikrát egymás szikrájába.

Így mikor kõlcsönös lángokhoz értenek
     S egymásra szapora csókokat hintenek,
     Melyeket, óh csalfa szerelem-istenek!
     Hány bágyadt nyögések s könnycseppek követnek.

Magamnak is vagyon annyi bátorságom,
     Hogy az ellentálló határt én bevágom,
     A várnak domború bástyáit meghágom
     S fokára feltészem gyõzõ myrtus-ágom.

Ha a nagy Ulysses Trója fala mellett
     A Pallás várából kifolyó vizellet
     Al-lyukán bémenni hajdan nem szégyenlett,
     Mikor vitézkedni olyan helyen kellett:

Én is azt kikérem katona létemre,
     Hogy egy jámbor lélek se vesse szememre,
     Hanem hajtván semmit büszke szeméremre,
     Az ilyen búvócskát bízom az öcsémre.

Függ még magyarosan rajtam a fegyverem,
     Mely Ádámtól maradt s velünk együtt terem;
     Kivont éles karddal bérontván, megverem
     Saul és Dávidként az én tízezerem.

Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok,
     Már a nagy corpussal azonnal bérontok,
     Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok,
     Míg tõltéstõl ki nem ûrûl a patron-tok.

Azalatt a várat az aljánál combba
     A kûlsõ posztokról verdesi két bomba;
     Míg az elhalt vitéz az én hatalmomba
     Kapituláción feladja azomba.

Ekkor megcsókolván szép kommendánsnémat,
     Sergemmel megteszem néki parádémat;
     Nyalkán félrevágom eltévén spádémat,
     Fehér s piros rózsa színû párdupémat.

A szûz Komáromot mihelyt így megvettem,
     A vízi városnak kúlcsát félretettem:
     Ámor mosolyogva nézi vitéz tettem,
     Gyõzedelmi nótát danolván mellettem.

Boldog ostrom! ha ki elesett is azon,
     Felkel, bár félhóltan hevert is a gazon;
     És ki a csatáról nem ment el szárazon,
     Annak lesz jutalma a levert amazon.

Óh, százszor szerencsés alkotmányú kis vár,
     Amely midõn egyszer így lerontatott már,
     Magasabb tetõre épûlést akkor vár,
     Míg az idõk száma kilenc hónapra jár.

De a vár ha sokat attakirozódik,
     Csillámló ablaka hományba vonódik,
     Vakolatlan fala ráncokkal szántódik,
     Megrokkan és végre franc kézre adódik.

Azonban kímélni magát sok száz kába
     Nem tudván, plezurt kap a heves csatába;
     Kankóba és cifra francia ruhába
     Megy az invalidus katonák házába.

Ámde akik tudják kímélni magokat,
     Sem azomba el nem vesztik kurázsokat,
     Azok élik vitéz módra világokat,
     Azok fûzik arany láncra a rabokat.

Az a víg jegy alatt született katona,
     A szerencse s öröm annak tulajdona,
     Annak fejére száll zõld myrtus-korona,
     Melyet a gráciák legszebbike fona.

Nevét hordja Ámor aranyos szárnyain,
     Éneklik a nimfák Cyprusnak partjain
     A szépség angyala vezetvén karjain,
     Úrrá teszi kedves fõldi angyalain.

*

Óh! ha rám akadna az angyalabbika,
     Akinél még könnyen hasad a pántlika:
     Fõkapitányságot adna a taktika,
     Tudom, bárha még most vagyok is közfika.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!