Hirdetés

Az estve

4 perc olvasás

Az estve – Csokonai Vitéz Mihály

     A napnak hanyatlik tûndöklõ hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhõk tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghûlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok ûlnek szenderedve,
Barlangjában belõl bömböl a mord medve. –
     Ah, ti csendes szellõk fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellõ zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?…míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fûszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repûlnek,
A gyönyörûségnek lágy karjain ûlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgõ fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körûltem zsibongnak,
S kényektõl részegen egymásra tolongnak.
     Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a fõld, tiéd volt egészen,
Melybõl most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szûle,
Miolta a miénk nevezet elûle.
Hajdan a termõ fõld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkûl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétõl nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévõ határkõ és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tõle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tõlük dézmát és porciót,
Melybõl boldogokká tudja õket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen mibõl venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkõlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezõk körûl vagynak barázdolva;
Az erdõk tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tõlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
     Te vagy még egyedûl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltetõ levegõ! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetõled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös fõldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Hirdetés

Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!